Totth Benedek: Holtverseny

totth-benedek-holtverseny-ff

A Magvető számomra bizonyos fokig garancia arra, hogy amit leveszek a polcról, valószínűleg tetszeni fog. Ennek ellenére, amikor először futottam bele Totth Benedek Holtverseny című regényébe, hatalmas melléfogást sejtettem. Olyan nevek keringtek a megjelenés körül, mint Welsh, Ellis, McInerney, és Tarantino. Ilyen címkékkel összekapcsolni egy első regényt nagyon meredek húzás, és egyből Bokodi Balázs Szuicidrománca jutott róla eszembe. Komoly ellenállást kellett legyűrnöm, hogy mégis kezembe vegyem a regényt.

A cím és a borító sokat sejtet, de szerencsére közel sem árul el mindent, a fülszöveget pedig szándékosan nem olvastam el. Hirtelen kezdtem bele a regénybe, az pedig hirtelen csapott tarkón, egyből meg is értettem Dragomán ajánlását. Ez a tarkón csapás azonban nem volt pozitív. Az első betűtől kezdve olyan mértékig alpári mondatok követik egymást, ami elsőre még engem is megbotránkoztatott, és biztos vagyok benne, hogy nagyon sok embernél kiveri a biztosítékot. A szerző nagyon mély vízbe ugrott fejest azzal, hogy ilyen nyelvhez nyúlt. Ha rosszul kezeli, akár le is húzhatta volna a vécén a kéziratot. A második oldalon már sikerült elengednem a megbotránkozást és őszinte kíváncsisággal figyeltem, tudja-e jól használni a suttyó tizenévesek trágár, szlenggel teletűzdelt nyelvét. A regény egyharmadánál már úgy éreztem, hogy igen, a végére pedig egészen biztos voltam benne. De a szerzőnek is bele kellett rázódnia, az első néhány fejezetnél még egy kicsit öncélú és eltúlzott.

A történet négy középiskolás úszóról szól, mindannyian pofátlanok, ignoránsak és alpáriak. A versenysporton, éledő szexualitásukon és a videojátékokon kívül az égvilágon semmi nem érdekli őket. Tökéletes nihil, egocentrikus világ, lelketlenség. A valóságtól és a humánusságtól való távolságukat a szerző már az első fejezetben jól bemutatja; a srácok otthagyják az út szélén az elütött öreget, majd huszárvágással le is rendezik magukban az élményt, nem is jut eszükbe többet. Amikor véletlenül lelövik Kacsáék macskáját, fordulópont lehetne bennük, itt talán ráébredhetnének, hogy kezdenek elfajulni a dolgok (ahogy nekem, olvasónak szépen ki is kristályosodott), de pontosan annyira hatja meg őket a cicus szétloccsant agyveleje, mintha egy légy betévedt volna az ablakon, de ki is repült egyből. Lelketlen fiatal élőhalottak, akikben még az útkeresés szikrája sincs meg, céltalanul kallódnak egy számukra ismeretlen világban, amiben a pillanatnyi szórakozáson kívül semmi sincs, az emberi kapcsolatokról pedig végkép halvány fogalmuk sem alakul ki.

A szereplők világa tökéletesen távol áll tőlem, és egyikőjük sem viselkedik éppenséggel szeretetre méltóan. Ennek ellenére vitt magával a történet. Az elbeszélő jól megválasztott, olyan, mintha a vidéki unokaöcsém mesélné „arcoskodva a hülye sztorijait”. A narrálás néha egy kicsit napló- vagy blogszerű, de leggyakrabban azt éreztem, hogy főhősünk fejében vagyok, hallom a gondolatait. Nagyon jó példája ennek az a rész, amikor éjszaka egyedül úszik a sötét medencében, vagy egyik edzésen Kacsával versenyzik, a mondatok úgy csaponganak, ahogy az ember gondolatai szoktak. Ezzel az eszközzel nagyon jól él Totth, míg az illuminált állapotok leírása, amiből nem kevés fordul elő a regényben, megbicsaklik. Mintha nem tudná pontosan, miről is ír ezeknél a részeknél. A szövegbe becsúszott néhány olyan lírikus mondat, mint a „…csak a végtelen rónát lehet bámulni”, és ezek nagyon kilógnak, kizökkentenek, azonban nincs belőlük sok. Összességében, ha az ember megszokja a nyelvezetet, akkor nagyon erősen, jól fűzött szövegvilágban találja magát.

A történet a krimi és a thriller stílusjegyeit hordozza, de hiányzik belőle a karakterfejlődés, vagy legalábbis változás. Amennyire erős és intenzív a regény szövege, helyenként legalább annyira gyengék a karakterei. Sokszor indokolatlannak éreztem egyes reakciókat, és nagyon nagy változást sem látok a szereplők jellemében. Az események sokszor nem egymásból következnek, ami néha izgalmas reakciókat szül és életszagú, néha viszont zavaró. A regényt tovább gyengítik azok a részek, ahol a nyers szexualitás kerül elő. Annyira nem nyers vagy erős, hogy megbotránkoztasson, a történet szempontjából ilyen mennyiségben nem lényeges. Az álomleírásoknak sincs különösebb jelentőségük. Értem, hogy a főhős lelkiállapotváltozását próbálja érzékeltetni, de ezek sem adnak hozzá a történethez, és szövegileg is egy kicsit gyengébbek, ahogyan a delíriumos részek is. Az, hogy a főszereplő bemászik a posványos, patkányokkal és férgekkel teli vízbe a hulla mellé, azért válik kissé hiteltelenné, mert néhány oldallal korábban rezzenéstelen arccal segített potencianövelőt aprítani az akkor még életben lévő haverja italába. A regény végén az elgázolt öreg felemlegetése egy kicsit felesleges. Mivel a történet során gyakorlatilag nem sok (tudatos) hatással van a szereplőkre, említése úgy hat, mintha csak muszájból kerülne elő és a szerzőnek nem lett volna jobb ötlete, hogyan fűzze a történetbe. Azt viszont el kell ismerni, hogy Totth szépen elaltatja a figyelmet és tereli el Kacsáról Zolikára, aki az eltűnése előtt már furcsán viselkedik, és ettől a történet végén lévő csavar sokkal nagyobbat üt. A regény lezárása viszont egy kicsit hirtelen. A megoldása nagyon jó, kellően komor és reményt adó, de a megszerkesztése elsietett. Több feszültséget ki lehetett volna belőle hozni.

A karakterek gyengeségei és a történet apró döccenői ellenére is a Holtverseny összességében egy nagyon jó regény, aminek erőssége pont az, ami elsőre taszít; a narráció, a szövegvilág. Sodró, lendületes az utolsó betűig, majd aztán hagy egy kis űrt maga után, ahogy a jó regények szoktak. Nagyon tetszik, hogy nem szándéka bemutatni a mai középiskolás generációt, nem akarja „megmondani róluk a tutit”, vagy rávilágítani a hibáikra, hanem világukat természetes közegként kezeli és ügyesen bánik vele, ítélkezés nélkül. A regénynek úgy érzem ez nem célja, és nem érdekli, hogy az olvasó végül ítélkezik-e felettük. A történet pedig kifejezetten izgalmas, van benne feszültség, és nem utolsó sorban jó szájízű humorral színezett, amitől többször hangosan felnevettem. Az említett írók hatása kétségkívül felfedezhető, mégis egy új, eredeti szöveg született, és nem olcsó másolatgyűjtemény. Nagyon kellemes csalódás volt.

Totth Benedek: Holtverseny, Magvető, 2014.

Décsy Eszter

Kapcsolódó:

Nők és abszurdum konzervdobozba zárva / Cserna-Szabó András: Veszett paradicsom

 

A Litera kritikapályázatának nyertes írása (2015.02.03.)

Megjelent a NOWmagazinon 2015.02.09-én

 

Kommentek

komment