Tarantino kiszabadult a magyar pusztába – Cserna-Szabó András: Sömmi

A cikk eredetije: NOWmagazin, 2015. okt.12.

Mikor fülembé jutott a hír, hogy új rögény érközik az irodalmi rock and roll nagyjától, Cserna-Szabó Anrástól, méghozzája nemes eccerűséggel Sömmi címmöl, nagy lett az izgalom, hogy az úrfi betyártörténötre adta az fejit. Nem is akármilyenre, a hírhödt Rózsa Sándor pusztai betyár kalandjait örökítötte mög. Naná, hogy ölolvastuk!

Igyekeztem a bevezetővel egy kicsit a regény szóhasználatára utalni, de gyanítom a szerzőnek ez jobban megy, nem is erőltetem tovább. Ahogy kezembe vettem a könyvet, már a borító is megmosolyogtatott,  Tarantino filmplakátjai jutottak eszembe, és biztos voltam benne, nem egy szimpla betyár-sztorival lesz dolgom. A regény hamar berántott az 1800-as évek alföldi paraszti világába, az elbeszélő és párbeszédes részek ugyanis jó ízes csongrádi tájszólással vannak leírva. Hangulatteremtés három oldalon belül: pipa.

A történet elbeszélője Veszelka Imre, “a legszöbb paraszt”, Rózsa Sándor cimborája és legnagyobb betyártársa, kezdve a születésének legendás történetével, ugyanis úgy esett, hogy a kis Sanyi burokban született, és az Ördög eljött a lelkéért, de apja nem adta, hanem behajította a kénes leheletű patást a kútba, aki jól meg is átkozta az újszülöttet. Elmeséli a saját gyerekkora történetét is, hogy hétéves koráig nem volt hajlandó megszólalni, majd mikor kimondta a első szót, vitték is egyből az orvoshoz, hogy a gyerek beszédhibás, például a sömmit semminek ejti, hát nincs ez így jól, de sehogy sem tudtak vele mit kezdeni, és így maradt. Az egyszerű eszű, jól megtermett Imre és nyeszlett, de okos iker bátyja később belekeverednek egy jószáglopásos ügybe, amiért végül a pandúrok lepuffantják a bátyját, ezért megöli a pandúrokat, jöhet a bujdosás, és így találkozik össze a felfelé pöndörödő bajszú Rózsa Sándorral. Elássák a bátyja holttestét, majd együtt bujdosnak, járják a végtelen pusztaságot, teszik az igazságot és betyárkodnak, mígnem Rózsa eladja a lelkét az Ördögnek, és sorsuk megpecsételődik.

Az elbeszélés nagyon hosszú, bekezdéseken, sokszor oldalakon átívelő mondatokból építkezik, amitől a szöveg lendületes, pattogó ritmusú, és olyan hangulata van, mintha valaki egy csárdában, néhány korsó savanya bortól megeredt nyelvvel mesélné a történetet, ahogy ilyesmire amúgy gyakran említést is tesznek: “…ittuk a szőrös csikóbőrrel borított kulacsból a bokrosi savanya bort meg az átokházi pálinkát”. Ezt egyébként nagyon élveztem, ritkán kerül a kezembe könyv – talán A párizsi Notre-Dame volt az utolsó ilyen -, ahol ennyire hosszú mondatfolyamokba lehet belemerülni. A történet szereplői érdekes karakterek, de csak a két főhős (Rózsa és Veszelka) van szépen árnyalva, pedig lett volna még érdekes figura, például Pruska doktor, aki hajlamos megmérgezni a feltámadt betegeit (bár ezért ki is herélik szépen). A kötetben józan paraszti filozófiából is akad bőven (több ponton eszembe jutott nagy filozófus ‘berényi barátom), mint például a sömmi megfogalmazása: “…én egyszer még arra is gondoltam, hogy ez éppen olyan, mintha a semmi lenne a gombóc, az ember pediglen benne a szilva, és ha a gombóc a semmi, akkor benne a szilva is semmi, és ettől a gondolattól igen nagyon megijedtem”.

A sztori izgalmas, tele van népmesei és “tarantinós” elemekkel, amitől egy-két helyen még a westernes Szíved helyén épül már a halálcsillag című Cserna-Szabó regény is beugrott. Mesei elem például a csecsemőujjból készült “szerszám”, az Ördög megjelenése és a vele kötött alku, a vak koldus képe, a Rózsa Sándor fejét kikerülő golyók, és a hasonló, legendáriumba illő események. Még némi vámpír-sztori áthallás is van benne, amikor az Ördög által megszállt Rózsa vörösen villogó szemekkel issza a vért a kulacsából. De az igazságosztó betyárról, aki a gazdag földesúrtól rabol és a szegényeket védelmezi, még Robin Hood figurája is eszünkbe juthat. Karikás ostorral, persze. Ugyanakkor még egy korábbi Cserna-Szabó kötetet is felidéz a történet több ponton is, az Ede a levesben – Gasztrokrimiket. Lássuk be, a szerző szeret enni, jókat, és ezt ízesen el is tudja mesélni (lásd, a Jókai bableves eredetmondája), méghozzá úgy, ahogy Bächer Iván tudott étkekről beszélni, kellő modorossággal, nyáltermelést beindító módon. De a történetben nem csak a harcsapaprikás forr, hanem a betyárok vére is, Veszelka rózsás fejű botja messze híres a nagy Alföldön, és az asszonyok rendre meg is kívánják, a nap bármely szakában. “…Jusztina, ez a szopós malac ábrázatú, mindenbe belektyéló, lenszőke asszony meggyet főzött lekvárnak, de közben elvárta a telhetetlen némberje, hogy a kötényét hátul felhajtsam, a lompossal meg benülravaszkodjak a szoknyája alá, és hátulról ütemesen illessem, miközben ő a vitorlával ugyancsak ütemesen kavarja a mázsás rézüstben a meggyet…” Ennyi. :) Kicsit soviniszta ugyan néhány ponton, de hát a betyárok élete nem is a szüfrazsettmozgalom része volt.

Remek humor, jó sztori, lendületes és ízes nyelvezet, egyszóval, a regény jó, és nagyon szerettem, egyáltalán nem csalódtam. Egyetlen hibáját emelném csak ki, az epilógust, ami tételesen elmondja, hogy a történet lezárása után kivel mi történt, és az egész olyan, mint egy rossz amerikai film végén a stáblista közben bevágott képkockák a konklúziókkal (a Szomszédokat már nem is említve), és ettől egy kicsit az volt az érzésem, hogy egy rendben elvarrt lezárás helyett egy ilyen habkönnyű és kellemetlen megoldással vágta volna el a könyvet. Enélkül kicsit befejezetlen lenne, ezzel pedig kellemetlen. Ez viszont ne vegye el senki kedvét, mert egy kifejezetten betyáros, vicces regény, abszolút ajánlott!

 Décsy Eszter

Olvass még Cserna-Szabó Andrásról itt!

Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark készített egy rövid dokumentumfilmet Rózsa Sándor születésének 200. évfordulója alkalmából, nézzétek meg:

Kommentek

komment