Tarantino elszabadult – Django Unchained

A cikk eredetije: NOWmagazin, 2013. jan. 29.

jan0Három évvel az Inglourious Basterds (Becstelen Brigantyk) után Quentin Tarantino bedobott egy újabb „történelmi” filmet, aminek ezúttal leheletnyivel több köze van a történelemhez, mint az előző filmjének. A párhuzam – vagy ellentét – talán nem egészen véletlen, mindenesetre érdemes a két filmmel egy kicsit együtt is foglalkozni. Meg persze az összessel, amit eddig kitermelt Tarantino beteg képzelete, mert a Django is tökéletesen beleilleszthető munkásságának panteonjába.


A sztori lecsupaszítva, önmagában nem annyira lehengerlő, de persze az apró részletek, a karakterek és a történet szempontjából tökéletesen lényegtelen párbeszéd-betétek teszik igazán érdekessé, viccessé, olyan Tarantinossá. 1858-at írunk, az amerikai rabszolgatartás virágzik, még bő két év van hátra a polgárháborúig, úgyhogy a déliek vígan hajtják ki az ültetvényre a gyapotszedő szorgos kezeket.

 

Adott két rabszolgahajcsár, akik néhány láncra vert jobb sorsra érdemes feketével elindulnak a vásárba, hogy ott jó áron túladjanak rajtuk, de út közben összeakadnak Dr. King Schultz-al (Christoph Waltz), aki fogorvosnak mondja magát – jelzi ezt a kocsija tétjenén nyikorgó hatalmas fog is. Rabszolgát akar venni, méghozzá olyat, aki egy bizonyos farmon dolgozott már. Így akad össze Django-val (Jamie Foxx), meg is venné őt becsülettel, de a két hajcsár nem túl készséges, ki is nyírja őket szépen, aztán stílusosan elügetnek onnan. Kiderül, hogy Schultz fejvadász és az éppen aktuális munkájához van szüksége némi segítségre. A meló aztán olyan jól sikerül, hogy ifjú fekete barátunk rákap a fehérek lepuffantásának ízére és további közös együttműködést terveznek, plusz egy mitologikus hőstettet is: ki akarják szabadítani Django feleségét. Kiderítik, hogy Broomhilda (vagy Brünhilda, kinek hogy tetszik) egy hírhedt ültetvényes, Calvin Candie tulajdonában van, aki nemcsak gyapottal bizniszel, hanem a fekete rabszolgákat verekedésre képezteti ki és számára ez az egyik legnagyobb szórakozás.

 

djangokrit-jan2

Tarantino szereti a különböző műfajokat próbálgatni, forgatott már tipikus amerikai gengsztereset, japán hentelős animéset, „Z” kategóriás grindhouse-t, most pölö spagetti westernnel rukkolt elő. A műfajhoz hűen hozza a kötelező western elemeket: van itt szalon, seriff, csípőből lövöldözés, lóháton pusztában kolbászolás, minden, ami kell. Még a filmzenéhez is sikerült megnyernie Ennio Morricone közreműködését. Tarantino mindig is mesterien választja filmjeihez a muzsikát, most sem hibázta el, de feltette a cseresznyéjét a hab tetejére azzal, hogy az egyik jelenetnél kőkemény gengszter rapet tol az arcunkba, amin először egy picit meghökkentem, aztán elnevettem magam. Üt.

 

A történet vezetése, ahogy az egy rendes spagetti westernben lenni szokott. lassú, komótos, mint egy hős lesántult lova a kietlen tájon. Ezt tartja is Tarantino egészen addig a pontig, míg el nem érünk Django feleségének kiszabadításához, innentől ugyanis hatalmas vérfürdőbe pottyanunk. Fröccsennek a húscafatok, néhány hektoliter művér csöppen az arcunkba, de erre természetesen számíthattunk. A legidiótább halála a filmben Tarantinonak van – itt is osztott magára egy három perces szerepet -, aki megjegyzem akkora hasat eresztett, amit egy jóllakott terhes nő is megirigyelne a kilencedik hónap végén.

 

djangokrit-jan3

Vegyük szépen sorra a karaktereket, amik kidolgozásában Tarantino zseni. Elsőként Django (Jamie Foxx) jelenik meg, a megkorbácsolt és láncra vert fekete rabszolga, aki megtörten, lehajtott fejjel láncra verve lépked a többiek után. Jamie Foxx a Ray óta nem játszott ilyen jó szerepet, ráadásul ilyen jól. Figuráját – ahogy ez a filmben is elhangzik és egyértelmű utalások is vannak – a germán mitológia Siegfriedje inspirálta, egyetlen cél lebeg a szeme előtt, hogy visszaszerezze feleségét, Broomhilda-t (Kerry Washington). Az őt ért kínzás és kegyetlen bánásmód azonban nem tette igazi bosszúállóvá, és bár élvezi, hogy fehéreket ölhet, ezt csak fejvadászként teszi. Valójában Django egy kicsit önző, főleg, ha a feleségéről van szó, magasról tojik sorstársaira. Rendesen beleéli magát a fekete rabszolgatartó szerepébe és azzal a napszemüveggel még jól is áll neki.

 

Christoph Waltz a német TV filmeket nem ismerők számára a Becstelen Brigantykban tűnt fel először (a többi amerikai filmjét inkább hagyjuk…) mint a kegyelmet nem ismerő SS tiszt, Hans Landa. Ahogy ott is, itt is zseniálisat alakít, mint doktor Schultz. Vidám cinizmusával és brit-angolos körmönfont mondataival a kedvencem lett a filmben. Szerepe bizonyos pontokon hasonlít a Landa szerepre, de sokkal emberbarátibb, ha lehet ezt így mondani. Nem nehéz emberbarátibbnak lenni egy SS tisztnél… Sőt, bizonyos pontokon még az ellentéte is, nem kenyere a felesleges gyilkolászás, de hát fejvadász, időnként eldördül az ő fegyvere is.

 

djangokrit-jan1

A filmben doktor Schultz ellentéte az ültetvényes Calvin Candie (Leonardo DiCaprio), aki első ránézésre egy határozott, finom, művelt úriember, de valójában a legnagyobb rasszista az egész filmben, gondolkodását egy buta „tudományos” teóriára alapozza az emberi koponyákról. A végére még az is kiderül, hogy könnyen megvezethető és irányítható. De a fehér torta majszolása közben én meg is bocsájtottam neki. DiCaprio színészi teljesítménye csillagos ötös.

 

És legvégül itt van Samuel L. Jackson karaktere, Stephen a „házinigger”, aki szemrebbenés nélkül olt porig mindent és mindenkit, még a saját gazdáját is. Megteheti. Az ő attitűdjéből fakad az összes poén, ami bőrszínre vonatkozhat, de mivel ezek mind egy fekete szájából hangzanak el, a rasszizmus helyett dől belőle az abszurdum és az irónia. Pontosan Stephen karaktere miatt nem lehet egy pillanatig sem rasszistának érezni a filmet. Tökéletes. Tarantinos.

 

Szóval összességében a filmet meg kell nézni, és oda kell tenni a többi Tarantino film mellé a polcra, ahol a helye van. És pont.

 

 

djangokrit-jan4

Kommentek

komment