Szorongás, világégés és a tökéletesre vágott hagyma – interjú a Jazzékiellel

eredeti megjelenés:
Ígéretes titánok, 2020.10.11.

 

Világégések előtti utolsó pillanatokról és szorongásról beszélgetni a bezárás előtti Dürer Kertben egy jó vasárnap délután a  Jazzékiellel elég drámai és egyszerre romantikus is. Még idén március elején jelent meg legfrissebb, Szép napok című stúdiólemezük, kerelen öt évvel a Másokat szeretni után. Ez a lemez zeneileg sokkal kíséreltezősebb irányt vett, de semennyire nem hagyta el korábbi, sötéten komor, nyomasztóan szép hangulatvilágát. Aztán lett volna a lemezbemutató, de helyette jött a koronás, úgyhogy mostanáig, pontosabban október közepéig várat magára, hogy végül október 16-án az Akváriumban élőben is bemutassák. Szorongásról, szép pillanatokról és zenei rétegekről beszélgettünk.

fotó: Kósa Péter

 

Itt ülünk egy kellemes vasárnap délután a Dürer Kertben, nemsokára vokálpróbátok lesz majd az emeleten. Titeket hogy érint, hogy november elsejével megszűnik a Keleti Blokk és jövőre már a Dürernek is kampec?

Miklós Milán: Én nagyon sokat játszottam itt mindenféle formációkkal, próbáltam is itt nagyon sokat, úgyhogy én nagyon sajnálom, hogy bezár, mert nagyon jó kis közösség alakult ki. Nagy kár érte. Több ilyen közösségi tér kéne Budapestre.

Jakab Péter: Minden ilyen dolog szomorú, aminek ilyen módon lesz vége, bár én speciel annyira nem kötődtem soha szorosan a Dürer Kerthez. Volt itt néhány koncertünk az elmúlt években és most remek ritmusérzékkel, az utolsó két hónapra béreltünk itt egy szobát, de komolyabb érzelmi kötődés bennem nem alakult ki.

Czitrom Ádám: Ebbe az épületbe jártam még egyetemre. Mielőtt Dürer Kert lett, itt volt az ELTE angol szak. Amikor létrehozták a Keleti Blokkot, ott, ahol korábban fonológia óráim voltak, tök vicces volt látni néhány részeg zenészt, akik ottragadtak még az előző esti bulizásból. Sokat jártam ide, mindkét minőségben, diákként is zenészként is. Kíváncsi vagyok, mi lesz az épület sorsa, mert ha mondjuk wellness központ, lehet, hogy még fogok járni ide masszázsra.

Csak félkomolyan kérdezem, mennyire érzitek profetikusnak a Szép napok lemezt? A fő témája ugye a világégések előtti utolsó szép napok és pillanatok, és pont március elején, a Covid-19 előtt jelent meg. Van ennek némi romantikája így, nem?

Jakab Péter: Nyilván semmi profetikus nincsen benne, de vicces, hogy így egybeesett ezzel a szarral. Abban azért megegyezhetünk, hogy így még mindig jobb, mintha mondjuk egy harmadik világháborúra rímelne a dolog.

Igen, lehetett volna rosszabb is… Hogy éltétek meg ezt az elmúlt fél évet, mivel töltöttétek az időtöket a karantén és a csendes nyár alatt? Hogyan hatott ez rátok művészileg vagy zenekari szempontból?

Czitrom Ádám: Én sokat zenéltem otthon, számokat írtam, és elkezdtem többet tanítani, gitár mellett hébert és angolt is. Elkezdtem írni egy gitártankönyvet, mert távoktatásban nagyon sok anyagot kellett előre megírnom, és odáig jutott, hogy most a 150. oldalnál tartok. Az anyagi vonzatát leszámítva, valamilyen perverz módon kicsit élveztem is, hogy leállt a rohanás és tisztábban láthattam a saját életemet. Amikor vége lett a karanténnak, azt láttam, hogy a baráti társaságomban nagyon felértékelődtek az emberi kapcsolatok. Az alapvető FOMO-mat, hogy nem lehetett járni bulizni egyfajta OCD-s beállítottság váltotta fel, olyan apróbb részletekre lettem figyelmes, mint, hogy hogy vágom a hagymát. Fontos ez. A bulizás és a társaság hiánya a magammal és a barátnőmmel szembeni OCD-be csapott át.

Hegyi Áron: Zenekari szempontból nyilván nagyon rosszul jött ki, hogy a lemezbemutató előtt lezártak mindent. Fürge [Jakab Péter – a szerk.] Csabival [a zenekar menedzsere – a szerk.] felépítette az egészet, sokat dolgozott rajta mindenki, aztán elmaradt, és nem is lett így fölrakva a lemezre a pont.

Jakab Péter: Igen, egy csomó koncert elmaradt nekünk is, ami köré építettük a megjelenést. Vidéki koncertek és fesztiválok is lettek volna, többet játszottunk volna, mint szoktunk, úgyhogy szívás volt ez az egész. De amúgy én például rohadt sokat melóztam a civil munkámmal, meg családoztam végig. Úgyhogy nem hiányzott semmi, jól elvoltam.

Áron, mit értettél pontosan az alatt, hogy nem lett feltéve a pont? A lemez értékéből nyilván nem von le egy elmaradt lemezbemutató, nektek lenne szükségetek rá megélni, kiélni az anyagot?

Hegyi Áron: Belső dologra gondolok. Ezt a lemezt úgy csináltuk, fogy főleg Fürge molyolt rajta rengeteget és mindig becsatlakoztunk hozzá, amikor a mi részünk jött, tehát inkább ilyen session-ök voltak ezek az alkotófolyamatok. Néha kicsit klikkesedve, és én nagyon vártam, hogy megszólaljon a lemez úgy rendesen együtt, és ez nem jött el nyár közepéig, amíg a tanyára le nem jöttek a srácok. Amikor nagyon sokat foglalkozol egy lemezzel, van egy hajrá, aztán a kiadás, van benned egy ilyen boldogság, de nekem az adja meg a végső kielégülést, hogy aztán meg tud szólalni egyben az egész. És ez nagyon sokáig váratott magára, még mindig nem játszottuk el az új lemezt egyben magunkon kívül senkinek.

Miklós Milán: Akkor kezd el egy lemez élni, amikor elkezdjük rendesen játszani. Megjelenik, dolgozunk vele, felstúdióztuk, de akkor válik élővé, amikor ezek a dalok beépülnek egy zenekar életébe, repertoárjába. A Covid miatt ez elmaradt, de reméljük, hogy mihamarabb játszhatjuk majd.

 

fotó: Kósa Péter

 

 

Mennyire tudtok tervezni vagy terveztek-e egyáltalán az ősszel koncert szempontból?

Jakab Péter: Október 16-án lesz az Akváriumban a lemezbemutató-pótlás, de összegyűjtöttünk egy turnéra való dátumot is, elvben most van 6-8 koncert, aztán majd valószínűleg mondogatjuk le őket szép sorban. Újra kell tervezni folyamatosan. Mi például klipet ugye olyankor szoktunk csinálni, ha van valami, amihez köthetnénk, de most ezt sem csináljuk egyelőre. Ezeket a megjelenéseket szeretjük egyben, csomagban letudni: nagyobb koncert mellé klip, lemezhez meg koncert és így tovább. Mindig van egy-egy hullám amikor aktívabbak vagyunk. Amúgy sem vagyunk azok a folyamatosan posztolósak, hogy például mit főzött ma Milán, meg ilyenek.

Szépen vágta-e a hagymát…

Jakab Péter: Igen. Ilyeneket ugye mi nem szoktunk kirakni, és ha nincs nagyon koncert, aminek a marketingjéhez használhatnánk mondjuk egy klipmegjelenést, akkor olyan rossz érzés csak úgy ellőni az éterbe a szűken mért kontentet.

Kicsit térjünk vissza a Szép napok koncepciójához. Még a tavaszi sajtóanyagban volt ilyen, hogy Fürge nézegette a Fortepanos képeket, és innen jöttek a hangulatok.

Jakab Péter: Igazából onnan indul az egész, hogy elkezdtem szorongóvá válni. Néha konkrét, elképzelt helyzeteket lejátszok újra meg újra a fejemben és gyakorlatilag ezzel szinte már megélem azokat. Ráadásul amióta apa lettem, sokkal szorongóbb vagyok a világ dolgaival kapcsolatban is: vannak dolgok amire egyszerűen nem vagyok ráhatással és ezek nyomasztanak. Az utolsó pillanatok szomorúsága igazából ennek a szorongó állapotnak a szimbolikus leképeződése, amikor nem tudod irányítani azt, ami történik veled: tudod, hogy jön és nem tudsz ellene semmit se tenni.

Ti mennyire tudjátok magatoknak érezni ezt a szorongás-érzést, ezeket a hangulatokat? Tudtok vele azonosulni? Ti is szorongók vagytok?

Miklós Milán: Szerintem ez a szorongás mindenkiben benne van. Nem hiszem, hogy a mai emberek közül lenne, aki ne érezné ezt. Bekapcsolod a közösségi médiát és az egy félelem-gyár, ömlik mindenhonnan, hogy szorongj, félj, rettegj, vagy a Covid-tól vagy bármi mástól. Szörnyű. Igaziból a legszebb pillanatok, amikor ezt el tudod felejteni egy kicsikét. Próbálok olyan filmeket és könyveket keresni, amik megnyugtatnak, kihoznak ebből az érzésből, de ugye nálunk is van gyerek, én is halmozottan érzem ezt a félelem-dolgot. Szuperjó szorongásaim vannak nekem is, de szerintem ezzel mindenki így van.

Czitrom Ádám: Én 27 éves koromig nagyon szorongó alkat voltam, aztán 28 éves koromban történt egy fordulat, amikor rájöttem, hogy minél jobban szorítod a biciklidet esés közben, annál nagyobbat fogsz esni. Ha nagyon erősen belekapaszkodsz valamibe, ha esni kell, az is zuhan veled. Azóta sok mindent elengedtem az életemben, amikhez addig nagyon ragaszkodtam. Persze most is tudok szorongani, csak ritkábban. Általában ősszel. Nagyon szar érzés, néha hajnalban felkelek és addig szorongok, amíg vissza nem alszom. De ez most már sokkal kontrollálhatóbb, tudom, hogy majd elmúlik és egy évig újra jól leszek.

Miklós Milán: Így megyünk át mélyinterjúba…

És most beszéljetek a gyerekkorotokról… Ha választanotok kéne egy dalt a lemezről, amit valamiért kiemelnétek vagy különösen szeretitek, az melyik lenne?

Hegyi Áron: Nehéz. Igazából folyamatosan forog bennem. A hozzám legközelebb álló négy dalnak a Rossz híreket, a Kés a vízalattot, a Nem fordulunk egymás felét és a Szép napokat érzem, és ez folyton változik. A Szép napok olyan, amiről igazából minimum 10 éve beszélgetünk Fürgével, hogy szeretnénk egy ilyesmit. Most ez pont olyan lett, amilyennek szerettük volna, és ez nagyon ritka. Sok minden sikerül most már úgy, ahogy szeretnénk, de van, ami meg nem. Itt az első hangtól az utolsóig minden olyan, ahogy anno megbeszéltük.

 

 

Mitől függ, hogy valami úgy, vagy épp nem úgy sikerül, ahogy szeretnétek?

Hegyi Áron: Ez épp attól függött, hogy megírtam egy témát, amiben volt három rész és Fürge a két legelső harmóniát kivágta, és berakta egymás után. Először mérges voltam, nem tudtam hova tenni, hogy miért kell ezt ilyen agresszívan csinálni ennyi év után. De később be kellett látnom, hogy ettől lett jó, mert az ő fejében nagyon konkrétan megvolt, sokkal konkrétabban, mint az én fejemben. De nagyon büszke vagyok a Kés a vízalattra is, mert nagyon kísérletező, nem csináltunk ehhez hasonlót előtte, és ez is nagyon közel áll ahhoz, amit eredetileg szerettünk volna.

Miklós Milán: A Rossz hírek nekem is nagy kedvencem, szeretem játszani is, a másik meg a Mindenkitől, mert soha életemben nem csináltam még vonós szólót nagybőgővel. Fürge mondta, hogy kéne oda ilyen, mondom ne basszál már ki velem, a zenészek bő tíz évig tanulják, hogy kell ilyet szépen játszani úgy, hogy ne nyeszeteljen, ő meg reggel nyolckor bemond egy ilyet. Megküzdöttem vele, de jól szól, úgyhogy nagyon örültem, hogy rákerült a lemezre.

Czitrom Ádám: Nekem olyan szempontból a Mint a vad a kedvenc számom, hogy az a legkonzekvensebben jazzékieles. Összegzés, hogy a Jazzékiel az mi. A többi nagyon határozott elrugaszkodás volt az eddigi repertoártól. Valahogy a Mint a vadnál érzem magam leginkább otthon. Komplex, egymástól elég különböző részek vannak benne. Hangzásilag szerintem a Vidék a legizgalmasabb szám, de talán a legkevésbé jazzékieles is egyben.

 

Azt mondod, hogy egy dallal, a Mint a vaddal összegzed a zenekart, de ha nem dalt kéne mondani, hanem egy meghatározást az egész munkásságotokról, akkor mi a Jazzékiel?

Czitrom Ádám: Már tizenakárhány évesen, amikor a Gödörbe jártam Jazzékiel koncertre, inkább a repertoár sötétebb oldala fogott meg. Akkor még szorongtam (nevet). A Jazzékielben, van egy őszinte drámaiság, amit most már lehet, hogy sokan naivnak könyvelnének el.

Jakab Péter: Így van, igen. Kicsit túlmozgásosak a gesztusok. Az a fajta drámaiság, amiről Ádám is beszél, a mi dalainkban sokkal nagyobb ecsetvonásokkal van megfestve, mint amennyire mondjuk a mai korban divatos, vagy illik előadni. Az egésznek alapvetően van egy olyan fajta romantikája, ami felett ebből a szempontból egy picit eljárt az idő. A szóhasználat felett, nyelvileg is, dallamilag is, vagy maga az előadásmód felett is. Ha úgy tetszik, ez egy bevállalás, amit végül is adagolhatnánk másképp is, de nekünk így esik jól. Bár hozzáteszem: az új lemez szövegeinek töredezettsége ettől a fajta világtól egy tudatos elmozdulás.

Hangulatilag illik a korábbi lemezekhez a Szép napok, de zeneileg eléggé más irány, milyen hatások vittek titeket ebbe az irányba?

Hegyi Áron: Én témákat hoztam, amik valószínűleg alkalmasak voltak arra, hogy azt gyúrjuk belőle, amit gyúrtunk. Ez olyan közhelyes, de haladni szeretnénk mi is. Amit a hangszereinkkel meg lehetett csinálni, sok mindent megcsináltunk, és kellenek nekünk is az új dolgok. Ezek azok a hangszínek, amik szimpatikusak nekünk és beleszőttük. De én ennyit tudok csak mondani, mert ahhoz, hogy ez koncepcionálisan fölálljon a helyére, az Fürge része volt.

Jakab Péter: Alapvetően, ha csak a Holy Shittől nézzük őket, Áron témái egyre letisztultabbak lettek, egyre „egykarakterűbbek”, egyre inkább egy irányba mutatnak. Nem egyhangúak, hiszen a karakteren belül sokszínűek a dalok, de összességében egységesebbek. A Holy Shitnél ott van egy csomó minden: egy kis kuplé, post-rock, gospel, kis hip-hop. A Másokat szeretni lemezen ez már sokkal jobban egyfele mutatott, koherensebb volt a világa az előzőhöz képest. Ennél a lemeznél viszont ezek a témák már egyértelműen egy tégelyből vannak, megközelítőleg egy időben készült, egy hangulatú dalok. Az, hogy ennyi kütyü, atmoszféra és réteg került bele, amiket korábban nem használtunk, egy régi igény volt már bennünk. Korábban is igyekeztünk olyan lemezt készíteni, amit jó hallgatni. Mármint számunkra olyan hangzású, amit jól esik a fülünknek. 2020 van és már nem a Jimi Hendrix Experiment hangképe a releváns megszólalás. Tök szuper meg örök érvényű, de hát már mi sem a puritán, oldschool zenéket hallgatjuk, teljesen alap igényünkké vált az elmozdulás.

Czitrom Ádám: Mostanában gondolkoztam el azon, hogy a zene, amit játszol vagy hallgatsz, az mennyire vagy te, vagyis mennyire azonosítható magával az emberrel, aki létrehozza vagy csak szereti. Szerintem nyugodtan csinálhat az ember olyan zenét is, ami nem ő, ezzel akár meglepheti saját magát vagy a közönségét. A véletlennek is lehet jó eredménye, egy rosszul vágott sáv, egy véletlenül kicsúszott dallam, ami sokszor azt a reakciót váltja ki belőlem, hogy „hoppá, te ki vagy, és mit akarsz tőlem?”. Egyre inkább keresem az ilyet.

Jakab Péter: Persze, ebben a lemezben minden tudatos volt, de igen, léteznek ilyen véletlenek is.

 

 

Volt időtök molyolni ezekkel a tudatosságokkal vagy véletlenekkel, meddig is írtátok a lemezt, nettó három év?

Jakab Péter: Igen, 2016-ban a müpás koncert után kezdtünk el aktívabban foglalkozni vele. Áron akkor rakott össze egy 7 dalos demót, amiből 5 rá is került végül a lemezre. De kicsit szét is széledtünk, Áron leköltözött a tanyára, Laci Csongrádra, Milán is kiköltözött Solymárra, csak mi maradtunk itt Ádámmal, így viszonylag ritkán tudunk együtt zenélni. Már az előző lemezt sem úgy raktuk össze, hogy konzekvensen a próbákon ott vagyunk mind és írogatjuk, ez már ott se működött zökkenőmentesen, úgyhogy ez nem három év aktív reszelgetés, hanem ami időt tudtunk ebbe beletenni és haladni vele.

De, ha jól sejtem, nem is nagyon volt rajtatok külső nyomás, hogy bárhova sietni kéne, ki kéne már adni valamit. Volt ilyen belső kényszer?

Jakab Péter: Hát rajongók nem aludtak a lépcsőházban miatta.

Czitrom Ádám: Belső nyomás azért volt.

Hegyi Áron: Igen, meg egymás nyomasztgatása. Nekem is voltak lelkiismereti problémáim a leköltözés miatt. Úgy terveztem, hogy egy olyan életet alakítok ki magamnak, amibe sokkal inkább belefértek volna az ilyen dolgok, majd ehhez képest egy olyan életet kaptam, amibe szinte semmi nem fér bele, és ez sok lelkiismereti problémát okoz nekem, de hívhatjuk szorongásnak is. Végül csak kihajtottuk egymásból a lemezt.

 

Ha jól számolom, jövőre lesz kereken 20 éves a Jazzékiel, és itt jön a klasszik kérdés: terveztek valami nagyobb csinnadrattát, fejezetlezárást, összegzést, megemlékezést, bármit az évforduló kapcsán?

Jakab Péter: Aztakurva…. Szerintem nem. A 15-öt azért ünnepeltük meg, mert kapóra jött a MüPa felkérés. Egy magunkfajta zenekar maximum az Akvárium kistermében tarthatja meg a 15 éves születésnapi koncertjét 300 embernek, ez pedig – ha azt vesszük, hogy más zenekar a Sportarénában szokta ugyanezt tartani – nem sokban különbözne bármelyik másik estétől. De nem, a 20 évre nem tervezünk semmi ilyet.

Hegyi Áron: Amúgy én örülnék valaminek. Előkerült nemrég, hogy Kósának a fotóiból egy kiállítást csinálhatnánk, vagy ez nagyon hivalkodó?

Czitrom Ádám: Én egy képregényre gondoltam…

Hegyi Áron: Kósát alsógatyában szedem le a Belga mögül a színpadról…

Miklós Milán: Polski fullra pakolva, azzal megyünk felfelé a várba…

Hegyi Áron: Kósát a lábánál fogva húzom a levegőben, mert a kezét fogja egy szekus…

Jakab Péter: Az lehetne a címe, hogy „Az öreg kurvák jobban szopnak”. Na, de visszatérve: szerintem hatalmas jubileumi megemlékezést azoknak a zenekaroknak kell csinálni, akik vagy tömegeknek jelentenek nagyon sokat, vagy annyira fontosak és megkerülhetetlenek, hogy mozdítottak előre valamit a könnyűzenén. Mindenki más esetében ez egy kicsit komikus lenne. Persze valamit biztos csinálunk jövőre, de az független lesz a 20 évtől. Valami olyan, ami nem hátra, hanem előre tekint. Tortát a 15-re sem kaptunk, miközben végig azt vártam.

Mit kívánnátok a gyertya elfújásakor?

Miklós Milán: Újabb 20 évet.

Kommentek

komment