Sokféle ajtócsukódást hallottam már

Eredeti megjelenés a Szépirodalmi Figyelő Online-on, 2016.01.18.

Sokféle ajtócsukódást hallottam már. Sokféleképpen csukom be én is. Reggel részegen, óvatosan, hogy a lakótársam ne ébredjen fel. Sietve, falat döngetve, kulccsal csörögve, késésben. Szórakozottan, fáradtan munkából haza, oda sem figyelve a nyikorgására. Meg kéne olajozni az alsó zsanért.

Nyitni is szoktam, mikor kimegyek rajta. Vagy, ha jön valaki. Álmosan, fülsértő kulcsfordulással, mikor anyám jön kávézni kora reggel. Másnak nem szoktam kinyitni. Nem is nagyon jönnek. Tulajdonképpen a saját ajtómon, egy kezemen meg tudom számolni, hányan léptek be eddig.

De vannak a más ajtók is. Van a tiéd, az övé, a valakié és a senkié. Az elhagyottak, mint a csepeli beomlott hangár kapuja. A semlegesek, mint egy bolt bejárata vagy a troli hangosan csapódó ajtaja. Azoknak mindegy, ki megy be, ki.

A te ajtód kétszer csukódott mögöttem. Először lágyan, izgatóan, lassan, rímelt a gangon végigkopogó cipőmre, a kora őszi szél illatára, a Tame Impala-ra, és az autó dudájára, ami a biciklimet kerülte a Körúton. Azt ígérte, nyílni is fog. Mást nem, de akkor, ott ez elég volt. Másodszorra gyorsan csukódott, némán, csak a kulcsot hallottam elfordulni, mielőtt még kettőt léptem volna. Ennek a némaságnak Kilimanjaro Darkjazz Ensemble dallama volt. Vagy csak a szél hozta a hangot máshonnan. Ez a puha becsapódás, ahogy az ajtókeret-szigetelés elfojtja a súlyos fa dörrenését. Ez a némaság elnyomta a szomszéd fúróját, a kertben nyávogó macska hangját, az utcáról beszűrődő zajokat. Csak a szorítást hagyta gyomortájékon.

Kommentek

komment