Pengeéles mondatok – Potozky László: Éles

A cikk eredetije: NOWmagazin, 2015. júni.11.

Jóval kisebb hírveréssel került ki a Magvetőtől Potozky László könyve, mint mondjuk Babiczky Tibor Magas tengere vagy Totth Benedek Holtverseny c. regénye, mégis valahol egy kalap alá venném őket. Időben is közel állnak egymáshoz, és a szövegek nyerssége és hangulata között is van némi párhuzam; az atmoszférájuk, amit nehéz lenne szépíteni: lehúz. Ezzel persze a világon semmi gond nincs, alapjáraton pont az ilyet szeretem.

Potozky László ’88-ban született Csíkszeredán, két kötete jelent meg, írt egy drámát, amit be is mutattak, számtalan rövidprózát publikált, és néhány más díj mellett idén megkapta a Móriczot is. Na, hát, ennyit előjáróban. Nagyon kíváncsian vártam, hogy belekezdhessek a regényébe, mégiscsak Magvető meg minden. Még a hivatalos megjelenés előtt kaparintottam meg, szaggattam le róla a csomagolást, és nyitottam is ki egyből, hogy aztán a mondatok éles késként hatoljanak a bőrömbe, karcoljanak szét.

A történet főszereplője egy egyetemi éveit taposó srác. Van baja az élettel. Semmi különös, csak üres és fáj. Hobbiból körömollóval vagdossa magát, “tigriscsíkokat” hasít a bőrébe, mert rájött, a fájdalmat a legcélszerűbb fájdalommal orvosolni. Belső monológja vezet végig szenvedésének és kiüresedésének állomásain, aminek elején még nyers, állatias ösztönök törnek felszínre, majd ugyan ilyen hirtelenséggel tűnnek el. Történetének egyik kulcsfigurája egy szintén egyetemista lány, egy hobbi kurva. Megszállottsággal kezdődik a kapcsolatuk, amit átjár a fájdalom romantikája, és már kezdetben sem egy lányregény, de idővel egyre inkább belesüppednek az ürességbe, az enyészetbe, amiből már egyre kevésbé van kiút. Rablásra adják a fejüket, mint egy nyomorult, kelet-európai egyetemi Bonnie és Clyde. Az anyagi örömök elfedik a hibákat, betömködik az üresjáratokat, csillogó mázat festenek a felépített légvárra, hogy aztán még nagyobbat szóljon, mikor kipukkad. Utána pedig már tényleg nem marad semmi, csak a fájdalom. Aztán már az sem.

A regény nyelvezete húsbavágó. Úgy nyers, hogy egyáltalán nem kiforratlan, hanem éles, kemény, sokszor naturalista, de visszafogottan szókimondó, avagy elegánsan alpári. A stílus erős, ez kétségtelen, és nagyon jól egyensúlyoz, nem esik át a direkt megbotránkoztatás oldalára, sem az erőltetett lazaságba vagy szépelgésbe. Mivel alapvetően belső monológról van szó, nincsenek valódi párbeszédek, csak néhány kurzívan beszúrt mondtat foszlány, a második felében azonban három helyen is eltér ettől, indokolatlanul. Gyakran lehet igen hosszú mondatokkal találkozni, ezek abszolút követhetőek ugyan, de néha nehézkesek. Meglehet, csak én szoktam el az ilyesmitől. Alapvetően gördülékenyen lehet olvasni, abszolút szerettem a stílusát.

A történetvezetéssel kapcsolatban azonban már nem tudom egyértelműen eldönteni, szeretem-e. A fő téma a fájdalom, a kiüresedés, és hiába a facebook és hasonló dolgok gyakori emlegetése, eszünkbe ne jusson generációs helyzetjelentésként gondolni az Élesre, ez nem egy körkép, hanem egyetlen személy benső világának – lefelé konyuló – görbéje. Érzek egy ívet, ami az amúgy nem katasztrofális gimnáziumi világból egy óriási szerelmi bánattal és egy komoly betegséggel indul el pokoljárása felé. Van ugyan egy kis szünet, egy kis felfelé ívelés, de ez hamis állapot, és célja az lenne, hogy előkészítse a fájdalom kifutását. A regény kétharmadától azonban úgy érzem, a történet túl van írva. Egy ponton már annyi szar ömlik a főszereplők nyakába, ami irreálisnak hat, már nem hiszem el igazán. Nem vált ki belőlem több együttérzést, sem sajnálatot, sem mást, csak húzogatom fel a szemöldököm. Elvesztettem a világot, nem éreztem annyira a mocsok bűzét, nem undorodtam úgy a sivárságtól. Szerencsére időről időre egy nagyon erős leírással visszarántott, és amúgy sem kerültem igazán messze.

Ahogy a főszereplő élete lefelé tart, az én viszonyom is a regénnyel, noha jóval kevésbé meredeken. Csak az utolsó néhány oldal volt igazából, ami ténylegesen eltávolított. A sok szenvedés után, mikor már a főszereplő teljesen magára marad, végre rendeződne az élete, csaj sehol, pénz akad, egyetem megy, és erre mit csinál? Ha lehet fokozni, fejest ugrik egy még nagyobb pöcegödörbe. Erről pedig azt gondolom, hogy nem lehet, azaz nem lett volna szabad megpróbálni űberelni. Félre ne értse senki, nem a hepi endet kerestem, csalódtam volna, ha pozitívan végződik a történet. Valahogy nem érzek igazi mozgatórugót, és nem értem, honnan hirtelen ennyi tüntetés, ráadásul ennyire besűrítve, mintha az eddigi egyszerű világban hirtelen kitört volna egy indokolatlan apokalipszis. Majd megjelenik a „Fogpiszkálóember”, aki elsőre a főszereplő laza, tökös alteregójának tűnik, mint a Harcosok Klubjában, csak egy kicsit szerencsétlenebb, kelet-európaibb ízű figura. De hiába lép be a karakter, mire megszoknám, már el is tűnik, és helyette jön a háború. És itt, az utolsó előtti oldalon megálltam. Milyen háború? Lapozgattam egy kicsit, hátha csak én mulasztottam el valamit. Végül is volt ott említés végső háborúról meg Krisztusról a Magas-Tátrában, de nem hiszem, hogy ez lenne az. Vagy a korább emlegetett messzi ország, a kiejthetetlen nevével? De hát az meg mit keresne itt. A fejében van háború? Az meg eddig is volt. Katje miatt? Azon már látszólag túlléptünk. Szimbólum lenne? Lehet, el tudom képzelni, de nem értem, nem tudom megfogni. Igen, talán a fejében lehet a gond.

Sehogy sem tudom helyére tenni a befejezést. Kicsit bosszantó. Mindezek ellenére nagyon tetszett a szöveg. Az apró részletek, a helyzetek, érzések, leírások, vagy akár csak egy-egy mondat, ami valóban éles, rohadt kemény, hátba vág. Olyan stílus rajzolódik ki a sorok között, ami valóban keveseknek sajátja, és így tökéletesen indokoltnak érzem, hogy az irodalmi sajtó ennyire szuperlatívuszokban beszéljen Potozky tehetségéről, de egy ekkora lélegzetvételű szöveg befejezése pontosabb kimunkálást igényelt volna.

Décsy Eszter

Kapcsolódó:

Totth Benedek: Holtverseny

Még több OLVASNIVALÓ itt!

Kommentek

komment