Nők és abszurdum konzervdobozba zárva / Cserna-Szabó András: Veszett paradicsom

A cikk eredetije: NOWmagazin, 2014. nov. 07. 

vpari140006

Ahogyan Andy Warhol belesűrítette a pop art minden cseppjét a híres Campbell’s paradicsomleves dobozába, úgy kapjuk becsomagolva nők tucatjait és Cserna-Szabó András abszurd világát egy vastag novelláskötetben. A Veszett paradicsom beszédes cím, a borítóval együtt pedig egyértelmű lesz az utalás; beteg Évák, elborult Ádámok, zavarodott éden, avagy a hétköznapi világ jelenik meg az elmúlt 10 évben összegyűlt írásokban.

Az első találkozásom Cserna-Szabóval a Szíved helyén épül már a halálcsillag volt. Megláttam a címet, és nem bírtam otthagyni. Bár bizonyos pontokon bele lehetne kötni, imádtam a regényt, a világát, a kesernyés életérzését. Megdobbant a szívem, mert mindent, ami miatt imádom Nick Hornby regényeit, megkaptam tőle, csak éppen az esős brit szarkazmus helyett itt a jó magyar valóság morbiditása szolgáltatta a humor forrását. Ezt vártam a Veszett paradicsomtól is, mikor a kezembe vettem. A könyv maga a Magvető kiadótól már megszokott igényes kötésben készült el, a borító is nagyon találó a warholi utalással. Ígéretesnek tűnt. Aztán kinyitottam és elkezdtem olvasni. Az első novella – Vénusz – egyből belepottyantott Cserna-Szabó világába; a tengődő író, aki felcsap mondatkereskedőnek. Erős novella erős csattanóval, kellemesen felkészít a kötet világára.

Novelláskötetről írni sokkal nehezebb, mint regényről, általában kevesebben is olvasnak ilyesmit. Pedig olyan, mintha egy nagyfilm helyett epizód-sorozatot nézne az ember. Ezt a kötetet különösen érdemes elolvasni, noha a novellák színvonala széles skálán mozog. Egy olyan világba kalauzolnak el, ahol valami baj van. Valami egzisztenciális válság bukkan elő, amit abszurd, néhol keserű humorral ábrázol az író a karaktereken keresztül. Gyakran fordulnak elő irodalmi utalások, mint az Arabella, Cina és Júlia, amikre ez erősen rá is nehezedik, ugyanakkor fel is oldódik a történetek profánságában. A zenei vonal különösen tetszett, ez a Zójában erősödik meg igazán, ahogy Scott és Jurij a világűrben lebegve arról vitatkoznak, hogy vajon jó lemez-e a Bors őrmester. A két űrhajós párbeszéde egyszerűen zseniális, tökéletesen éreztem egy-egy péntek éjszakai kocsmázás során kialakuló vitáinkat, mintha én magam is ott lettem volna velük.

A kötet koncepciója a női nevek köré csoportosul. A nők mindenhol ott vannak, megkerülhetetlenek még akkor is, ha fizikailag nincsenek jelen. Ez a címadás viszont néhány írásnál erőltetettnek érződik. Gyanítom azért, mert tíz éve gyűlik az anyag, kicsit össze kellett őket csiszolni valahogy. Emellett mindegyik novella csattanóra van kihegyezve, ami a legtöbb esetben tényleg működik, úgy vág pofán, hogy csillagokat látsz, de néhány befejezés izzadtságszagú. Egyes novellák E/1-es elbeszélője valójában lusta megoldásnak érezhető.

Hogy mégis miért tetszett a kötet? A kifacsart történetek, a jó magyar közöny, az abszurd és morbidba hajló humor az, ami teljesen megragad. Összességében jó írások, de van a kötetben néhány olyan novella, ami egyedül is elvinné a hátán az egészet. A kezdő Vénusz után imádtam a Nyuszit, amiben a két ezeréves cimbora egy csomópont sarkán (“Hogy lehet egy pontnak sarka?”) álló hentesnél falatozik – az atmoszféra annyira valós és hétköznapi, hogy lehetetlen lenne nem beleélnie magát az embernek. Még akkor sem billentem ki a világból, amikor egy öltönyös odakakált a pecsenyés pult elé. Sőt, még akkor sem, amikor nagy hollywoodi akciófilmbe illő módon a csomópont atomjaira robban és a romos-füstölgő, agycsimbókos hentesüzletben a két barát azért még közönyösen elfogyasztja az ebédje maradékát. Ijesztően ismerős volt ez a közöny. Ide sorolnám még Szilviát, a jómódban élő háztartásbeli feleséget/anyát, akiről kiderül, hogy közel sem annyira boldog ám, mint ahogy elsőre látszik. Annyira tipikus példája ez társadalmunk bizonyos jelenségeinek, hogy lehetetlen nem szembenézni vele. A történet befejezésénél pedig csak fogtam a fejem és vigyorogtam. Nagyon beteg. A szó legnemesebb értelmében. Még egy utolsót szeretnék kiemelni a kötetből, az Évákat. Ezen (is) hangosan nevettem a kávézóban, ahol olvastam. Valahogy Süskind Parfümjére emlékeztetett, persze annak egy nagyon groteszk, magyaros újraértelmezésében. Talán ez volt a kedvencem mind közül, bejött az első betűjétől az utolsóig.

Ha nem is Nobel-várományos kötet, nekem nagyon tetszett, néhány novellát többször is újra fogok olvasni. Nem akarom tovább ragozni, inkább hozok egy idézetet az Adélból: “Bocs, de nem nézek tévét nagyon régen. Nincs is tévém. A tévé a proletárok ópiuma, az alsóbb néprétegek kábítószere, magára valamit adó ember száműzi otthonából – mondta Artúr tökrészegen.” Olvassatok! ;)

 

Décsy Eszter

Kapcsolódó:

Bőr/festészet – Andy Warhol és a pop art ihlette tetkók

Hornby fent, Hosszú út lefelé lent – A Long Way Down kritika

the BEATLES – Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band

Kommentek

komment