Rum, napsütés, forradalmi hangulat és a babos rizs: tíz nap Kubában

“Nemcsak írni és olvasni, de utazni is meg kéne tanulnia az embernek. Erre akkor döbbentem rá, mikor elutazásom előestéjén hirtelen lámpalázt kaptam attól a gondolattól, mihez is kezdek majd az óceán fölött, másfél napig tartó égi száműzetésemben, én, az örökös gyalogjáró; vagy mit csinálok például Havannában, ha elszakadva az anyanyelv kötelékétől, magamra maradok valamelyik estén…”

Csoóri Sándor: Kubai napló, Magvető, 1965.

Ha egy könyvet viszel csak Kubába, az Csoóri naplója legyen. Nem lett az új kedvenc könyvem, de sokat segít megérteni az országból. Az útikönyveknek meg amúgy se vagyok nagy rajongója, így, szokás szerint, némileg káptalanul csomagoltam és indultam Ferihegyre, hogy Ditte barátnőmmel a hosszú télben meglessük a meleg Kubát.

Érkezés: Havanna

Három óra Helsinkibe, onnan még tizenegy Havannába. Hosszú. Landolás az Aeropuerto Internacional José Martín, ami név akkor még nem sok mindent jelentett, de JózsiMárti, a helyi tökösebb Petőfi később nagyon a szívünkhöz nőtt. A nemzetközi reptérről pedig csak annyit, hogy ugyan nemzetközi, és két terminál is van, de mindkettő nagyjából 2 perc alatt keresztbe sétálható. Este tizenegy óra, a fejem zúg, a bőrömön pedig érzem a trópusi forró, sós-párás éjszakát. A reptér előtt halomra állnak az 50-es, 60-as évekbeli amerikai autók; Chevik, Pontiacok, na, meg a régi ruszki járgányok. Az ország ugyanis nem csak a fagyi minden színében pompázó itt ragadt amerikai autókkal van tele, de Moszkvicsokkal, kocka Ladákkal és kispolákokkal is. Taxival be a városba, el a híres Plaza de la Revolución mellett, ami kivilágítva kifejezetten szép, innen tovább a címre, amiről utóbb kiderült, hogy összekevertük, és nem a néninél, hanem a néni húgánál lyukadtunk ki, aki nem kapcsolta össze a ét dolgot, és mivel nála nem volt hely, a szomszéd nénihez dugott be minket éjszakára, majd másnap reggel kiderült, hogy az eredeti néni hajnali négyig várt ránk…

Az ún. casa particular-ok legjobb eleme a reggeli. A pecó lényege, hogy valaki kiad egy szobát a saját lakásában, ötcsillagos kedvességgel és opcionális plusz 5 CUC-ért (1 CUC nagyjából 1 EUR) még olyan reggelit is rittyent, amitől délután 4-5-ig eszedben nem jut, hogy kimaradt az ebéd. Gyalog indultunk a városba, startpontnak a közeli Hotel Nacionaltól, amiben a forradalom előtt az egyik leghíresebb kaszinó működött, és olyan hírességek szálltak meg itt, mint Churchill, Sinatra, Johnny Weissmuller, Buster Keaton, Marlene Dietrich, Marlon Brando, Hemingway, Jean-Paul Sartre, Gagarin vagy Alexander Fleming, és a kertjéből, ahol a 7 días en La Habana c. filmben Kusturica ténfereg, remek kilátás nyílik a belvárosra és az öbölre. Innen egy iszonyú hosszú és egyenes utcán, a Neptunon mentünk tovább a belváros felé, színes régi autók, omladozó épületek és mosolygós kubaiak között. Nem kellett messzire menni az első lepukkant kis bárig, szólt ki a salsa, fehér egyenruhás-csokornyakkendős bácsik keverték az első mojitonkat. Turisták csak elvétve jártak erre, ellentétben a központi park, a Kapitólium és környékétől, ahol meg.

Térkép nélkül, csak érzésre sétálgattunk az utcákon, így sikerült elkerülni az óvárost, ellenben láttunk cifrákat; leomlott ház helyén kis gyümölcspiac, hátsó udvarban árult (kamu vagy lopott) szivarok, Rosti Pál emléktáblája és egyéb apróságok. Fidel Castronak köszönhetően kirugdalt amcsi kapitalista szimbólumok azóta se gyűrűztek vissza, se egy meki, se sztarbaksz, se kokakóla, se marlboró. Nagyon pihentető ezek nélkül és a reklámdömping nélkül létezni. Az egész napos gyaloglás után sikerült még megtalálnunk a Cristóbal Colón temetőt, Havanna legnagyobb temetőjét, de már nem nagyon volt időnk és érkezésünk körbenézni benne, siettünk vissza a néninkhez felkapni a hátizsákot és irány a reptér és Santiago.

Átröppenés: Santiago de Cuba

A belföldi reptér terminálja még kisebb, mint, ahol landoltunk, és engem kísértetiesen emlékeztetett a szlovák sípályák tövében felhúzott bádog kioszkokra, ahol a vécében mindig állt valami és hálóban lógatták fel a szappant, hogy ne lopják el, de ez a reptér egyel tisztább és kevésbé volt büdös. A szigorú ellenőrzésél és átvilágításnál kiderült, hogy nem vihetünk fel öngyújtót a repülőre, így elkobozták Ditte két öngyújtóját és tőlem is egyet, még nevünket is felírták, majd két perccel később észrevettük, hogy a bontott vizeket és egy-egy másik öngyújtót nem szúrtak ki. Mindig van rés a pajzson. Kis propelleres belföldi járattal röppentünk át Santiago de Cubaba, ami így csak két órás út volt, busszal minimum 16. A reptér közel van az erődhöz, közvetlenül a tengerparton, és kivilágítva, felülről még romantikusabbnak tűnt, a gyomrom remegni kezdett az izgalomtól. A reptéren, ami egy átlagos családi ház méretének max háromszorosa, a szállásadónk által küldött taxi várt ránk, stílusosan éjfekete 56-os Chevi.

ablakunk: jobb felső sarok

A pecóról kiderült, hogy olyannyira belvárosi, hogy ennél beljebb csak akkor lehettünk volna, ha átsétálunk az utca túloldalán lévő térre és bekuckózunk a közepére. A hosszú nap és fáradtság semmilyen mértékben nem tartott vissza minket attól, hogy zuhanyáátöltözés után a Casa de la Trova felé vegyük az irányt. Casa de la Trova és Casa de la Musica minden valamire való városban van, az előbbi eredetileg a trova zene (kubai eredetű muzsika-gyökér) és a trovadores-ek, azaz a zenészek háza és többnyire belépősek a bulik, utóbbi pedig könnyen kitalálható. Az utcára lehallatszott a zene, összenéztünk, egyből elkapott a “kubai ritmus”, és tudtuk, hogy ebből tánc lesz. Nyilván élt a fejünkben ilyen romantikus kép arról, hogy egy ilyen helyen dől a rum, fülledt az éjszaka és mindenki fiatal, szép és mindenki táncol. A bejáratnál álló srácok nagyon kedvesen invitáltak befelé, kicsengettük a 10 CUCcos beugrót, felmentünk a lépcsőn és beléptünk a terembe, ahol asztaloknál ültek feltűnően idős emberek közepesen unott arccal, a kis színpadon pedig öreg muzsikusok nyomták az amúgy kiváló salsa-t.

Úgy voltunk vele, hogy ha már itt vagyunk, azért innánk egyet, úgyhogy kértünk két piña coladat, friss kókusszal és frissen turmixolt ananásszal, hároméves jó fehér Havana Clubbal. Ilyen finom piña coladat még életemben nem ittam, és innen csak feljebb volt. Ahogy támasztottuk kinn a hosszú erkélykorlátot, néztük az utcát és hallgattuk a zenét, egyszer csak ránk akadt egy fickó, akinek szent meggyőződése volt, hogy meg fog tanítani táncolni, de mondtuk, nem úgy meg ám az, ilyen fa lábakkal. Nem sokkal később szóbaelegyedtünk egy feltűnő piros hózentrógeres, pöttyös csokinyakis sráccal, akit Alejandronak hívtak (nyilván), és a haverjával, Obamával, aki hosszá szokott már, hogy elsőre kinevetik és/vagy nem hisznek neki, amikor bemutatkozik. Addig beszélgettünk, amíg egyszer csak derékon fogtak ott az erkélyen, és, ha nem vagyok ott, nem hiszem el, úgy megtanították a salsa alapokat, hogy csak pislogtam és még én is elhittem, hogy tudok táncolni. Persze, amikor csokinyaki egy-két dalra felkért egy helyi lányt, azért érzékeltem ám a különbséget (ég és föld), de azért valahogy végigtáncoltuk az éjszakát, hajnalig.

Az egyik nagyon zseni dolog Kubában, ahogy említettem, a reggeli. Enyhe másnappal felébredve pedig különösen hálás érte az ember. Délelőtt jártunk egy rövidet a városban, a főutcán összeakadtunk Alejandroval, aki úgy köszönt ránk és ölelt meg, mintha minimum együtt homokoztunk volna az ovi udvarán. Később pedig, az egyik legturistásabb dolog történt velünk: taxival elvitettük magunkat egy tengerpartra, a srác pedig addig ott ült, míg mi ki nem strandoltuk magunkat.

Nem mondom, hogy kényelmesen éreztem magam ettől a taxis megoldástól, de autót nem tudtunk bérelni, tömegközlekedés oda kb. nincs, és amúgy is ez ott bevett szokás. De hősünk nem is vesztegette az idejét, hazafelé már egy kislány is jött velünk, akit jó eséllyel akkor szedett össze, amíg ránk várt. A part egyébként úgy nézett ki, mint egy régi szoci üdülőtelep félúton Balatonmáriafürdő és Alsóbélatelep között. Megvolt a hangulata. Szemét akadt bőven, meg lágy hullámok és némi magány a fák tövében, és ez pont így volt jó. Hiányzott már a sós víz. Csoóri Kubai naplója továbbra is jó olvasmány volt, az utazáshoz, sok dologra rámutatott, hogy könnyebben értsem az országot. Itt a parton jelent meg egyébként a tökéletes esszenciája annak, hogy mennyire nem értik a vegetarianizmust. Én kértem egy csirkét zöldséges rizzsel, Ditte meg egy sima zöldséges rizst (alternatíva: babos rizs, lényegében nem nagyon van más húsmentes ételük), és ezt sikerült egy tálcára halmozniuk, mondván, nem mindenhol ér hozzá a csirke. Ezt a szintet üzembiztosan tartotta a gasztronómiai kínálat végig, amíg kinn voltunk.

Másnap még mindig nem tűntek el az előző napi Valentin nap nyomai: fröccsöntött vörösrózsák, olcsó lufik, szívecskés műanyag kütyük és a nagy napot hirdető plakátok. Mi nekiindultunk, hogy felkeressük a Cemetartio Santa Ifigenia Stgo de Cuba-t, azaz a Szt. Ifigenia temetőt, ahol Fidel Castro is nyugszik és itt van a nagy költő, Josè Marti mauzóleuma is. Castro sírja lenyűgözően egyszerű, dísztelen, lényegében egy óriási gömbölyű kavics. Érdekes érzés volt ott járni, mintha beleért volna a lábujjam helye a történelembe.

Itt van egyébként a Bacardi család sírja is, a rumlepárló alapítójáé, de aztán később, háborúk elől menekülve Spanyolországba helyezték át a lepárlót. Nem is nagyon találkoztunk Bacardi rummal az országban, a Havana Club viszont a csapból is folyik. A temetőtől visszafelé még azért meglátogattuk az eredeti Bacardi lepárlót, ahol néhány régi eszköz mellett ki voltak rakva, hányféle rum készült itt az idők során, itt őrzik az eredeti kitömött kis denevért, ami a cég logója lett, és vannak olyan kedvesek, hogy még meg is kóstoltatják az egyik féle Santiago de Cuba rumot. Negyven fokban kora délután azért ez így erős tud lenni. Ennek ellenére, mire visszasétáltunk, úgy éreztük, csak jól esne egy kávé és egy mojito, úgyhogy beültünk a helyi kávémúzeumba, aminek tárlata hozta a kubai formát: néhány kávéscsésze a kolóniai időkből, pár olasz kotyogós kávéfőző, néhány hely gyerek rajza kotyogósokról és egy pörkölő. A kávé viszont izgalmas volt. Másnap iszonyú menő járgánnyal vittek el minket a San Pedro de la Roca-erődhöz, ami lenn van a tengerparton és egy az egyben olyan érzés volt ott kolbászolni, mintha Jack Sparrow kapitány bármelyik pillanatban előugorhatna valamelyik sarokból.

 

Este összeakadtunk Alejandroékkal, akik ismét jól elvittek bulizni, de a hajnali záráskor már csak mi éreztük, hogy afteroznánk egy-két sörrel, ők már csak egy jó Ciego Montero kólát szopogattak, de azért átmentünk Obamához, aki kecsapos sajtot rakott elénk, mi meg Royal Freak Out-ot a lejátszójába.

Kaja elvitelre, hogy elérjük a buszt: irány Trinidad

Koraeste indult a buszunk Trinidadba, hossz: tizenkét óra, kb. 610 km. A buszpályaudvar sem tegnap épült, az biztos, és a globális trendekkel ellentétben itt nincsenek kisboltok, büfék, amik az éhes-szomjas utasokért versenyeznek, nincs itt semmi, csak egy utasellátó “étterem” az emeleten, ahol megpróbáltuk elmagyarázni, hogy a szegényes kínálatból mindegy, mit adnak, de az egyik hús mentes legyen és lehetőleg elvitelre, gyorsan, mert mindjárt indul a buszunk. Bár a szendvics szó többször is elhangzott, végül kaptunk egy-egy papírdobozt, benne zöldséges rizs (nekem csirkével), evőeszköz nélkül, úgyhogy a zötyögő buszon a sötétben kifejezetten izgalmas kihívás volt ezt elfogyasztani. A légkondi kifagyasztotta a lelkünket is, alvás helyett csak fészkelődtünk, de hajnalban már nézelődni is lehetett a dimbes-dobmos, cukornádas-pálmafás tájat. Kora reggel értünk be a városba, ami már ránézésre is egy újabb idő- és dimnezióugrás volt: gömbölyű kavicsos utcák, 1700-as, 1800-as évek fordulójárólról származó színes koloniális házak. Kávé a sarkon és Hollywood rojo, meg valami helyi kekszféle volt a hajnali menü. A városkép egyébként pont olyan volt, amilyennek egész Kubát képzeltem, de itt még nem vettük be magunkat a központba, előbb megkerestük Morot, a szállásadónkat, alig pár perc sétára az óvárostól. Bár nagyon korán érkeztünk, azonnal rittyentettek nekünk rendes reggelit, és mire a kávét is megittuk, a szoba már készen állt. Arany élet várt ránk.

A város nagyon lepukkant, az óváros viszont gyönyörű, de tele van turistával. Hatalmas buszokkal szinte futószalagon szállítják őket. Ebből kifolyólag annyi itt a szuvenírshop, mint az ország többi részén összesen. Ennek ellenére engem zsebre rakott a külcsín és a belbecs is. A város középpontja az Iglesia y Convento de San Francisco templom és tornya, illetve ezzel szemben, a Plaza Mayor túloldalán ott a Palacio Cantero, minek tornyából iszonyú szép a kilátás az egész városra, mindenképp érdemes felmenni. A turisták is ide gyűlnek, a hosszú nagy lépcső alatt, mert benne van minden útikönyvben, hogy onnan szép a naplemente. Tényleg az. A tervünk nagyjából az volt, hogy megnézünk pár múzeumot (aznap zárva voltak), majd megkeressük a Taberna La Canchánchara nevű helyet, ami Canchánchara nevű cseréppoharas házi koktéljáról vált hírhedté, majd este pedig megkeressük a rejtélyes Barlangot, valami szórakozóhelyet, de ez idáig nem sok nyomra bukkantunk. A jövés-menésben rábukkantunk a Café Don Pepe nevű kávézóra, érdemes beülni, nagyon finom kávéjuk van, rengeteg variáns, nem utolsó sorban egy kis mesekertben ülve lehet ott mélázgatni. Imádtuk.

Canchánchara-ban hangulatos élő zene ment, de inkább turisták ültek benn, gondolom, hasonló okból mint mi. Aztán egyszer csak egy helyi srác leült mellént, láthatóan ki volt akadva valamin, kért egy cigit, úgyhogy szóba elegyedtünk. Így derült ki, hogy a barátnője épp nem engedi haza, mert féltékeny, hogy egy negyvenes turistanővel beszélgetett. Nem akartam mondani neki, hogy valószínűleg nem segít a helyzetén azzal, hogy most itt ül velünk, megsajnáltam. Maradt még egy kicsit, haza nem mehetett, úgyhogy egy cimborájához indult, de előtte még elmondta, merre is van ez a Barlang. Fenn, majdnem a hegy tetején. Miután a pincér megkérdezte, hogy biztos bekérjük-e a következő Canchánchara-t, mert ejnye de sokat iszunk (nem, csak Kubában más léptékkel mérik ezt), azért még ittunk egyet, majd úgy döntöttünk, ideje továbbállni. Elindultunk felfelé a hegyen, a macskaköves útból már csak köves lett, a házak ritkultak, majd eltűntek, mi meg egy ösvényen caplattunk felfelé, és már épp gondolkozni kezdtem, hogy talán nem jó az irány, amikor egyszer csak ott volt egy barlangbejárat, előtte néhány ember. Hosszú, keskeny lépcső vezet a hegy gyomrába, mintha a tündék földjén járnánk, bent puha hangok verődnek vissza a csipkés, mészköves falakról. Legbelül pedig egy hatalmas csarnok, teljesen fullos diszkónak megcsinálva. Muszáj a diszkó szót használnom, mert a zenei felhozatal nagyjából csak a Despacito variánsaiból állt. A további részletek talán maradjanak is a barlangban…

A másnap jórészét a hosszú, hófehér homokos Playa Ancón strandon fekve töltöttük édes semmittevéssel. Néha ilyet is kell. Tipikus turistahely, bérelhető bambusznapernyőkkel és nyugágyakkal, de nem volt zavaró tömeg és az étteremből szóló “igazi” karibi zene “igazi” karibi hangulatot varázsolt, ha csak a sztereotípiákból indulunk ki. Be kell valljam, bűnös igazság, de élveztem. Az este relatíve csendesen telt, az utcán sem voltak sokan. Egy mojito itt, egy cubata ott, aztán elengedtük a dolgot, mert még a helyi Casa de la Trova sem tartogatott helyi Alejandrokat és Obamákat.

Másnap, csodálatos módon sikerült bemenni egy-két múzeumba, sőt, az egyik legbizarabb kis szentélybe is, ahol valami voodooféle vallás keveredik a kereszténységgel és csücsül ott fekete bőrű kis Szűz Mária figura formájában. Sajnos a nevére már nem emlékszem, de valami tengeristenséghez volt köze, talán. Ha valaki tudja esetleg, kommentben súgja meg. Úgy terveztük, hogy másnap korán reggel, a 7-es busszal (csak napi kettő megy) átugrunk Santa Claraba, és onnan meg majd késő délután tovább buszozunk Havannába, de Dittének beütött a mehetnék, én meg rezignált nyugalommal egyeztem bele végül, hogy stoppoljunk át még ma délután, itt már úgysem tartogat semmit az este. Éreztem én, hogy valószínűleg okkal mondták kubajártas emberek, hogy nem lehet stoppolni, de hátunkon a backpackkel már úgyis mindegy volt, elindultunk. Táv: 140 km, busszal hivatalosan 3 óra, indulási idő: délután 2.

Santa Clara, a tüzes értelmiségi

Szóval, kinéztük térképen, hogy Cienfuegos felé a tuti, sokat gyalogoltunk a városból kifelé, mire úgy éreztük, már eléggé kinn vagyunk a stoppoláshoz, megkerestük A Helyet, kitettük a kezünk, és vártuk, hogy jöjjön a barna herceg barna lovon és elvigyen. Iszonyú furcsán néztek minket az elhaladó autósok és lovasszekeresek, már, kezdtem furán érezni magam, amikor, bő negyedóra várakozásra, egyszer csak megállt egy autó. Boldogság, behuppanás, indulás. A srác, aki nem mellesleg szerb volt bérelt kocsival, Cienfuegos-ba tartott, és mint kiderült, bő másfél hónapot nyaralgat itt, előtte Mexikóban. Mesélt a hotelekről, delfinshow-król, all inkluzív hajókirándulásokról, én meg megállapítottam, hogy nem ugyanazt keressük a világban. Ellenben az út harmadát, kb. egy órát furikázott minket, majd a nagy kereszteződésnél kitett minket, ő balra, mi jobbra mentünk tovább. Mivel ez könnyen ment, elég nagy mellénnyel álltunk meg az út szélén, nem messze néhány helyi földmunkástól, akik hazafelé tartottak. Itt már lassabban telt az idő, és szinte minden elhaladó teherautó (más nem nagyon volt) félreérthetetlenül azt mutogatta, hogy teljesen meg vagyunk zakkanva, még mondták is: “loca, loca”. Ránéztem az órámra, tudtam, korán sötétedik, jó lenne, ha minél kevesebb átszállóval sikerülne haladni. Aztán egyszer csak megállt egy magas, billencses teherautó, hogy felszedje a munkásokat, mi meg kaptunk az alkalmon, felhuppantunk melléjük a platóra. Ezt ők roppantul élvezték, besegítettek minket a belsejébe, felhúzták a cuccunk, próbáltak beszélgetni is, de valami nagyon tájszólás lehetett, Ditte sem értett egy kukkot sem, én meg csak mosolyogtam bele a pálmafás-hegyes tájba, a hajamat fújta a növények illatával teli menetszél. Cumanayagua-ig sikerült így utazni, ami zért nem volt ám nagy táv, plusz át kellett gyalogolnunk a városka másik oldalára, hogy tovább tudjunk menni. Ahogy elmentünk a buszállomás mellett, ott tudtuk meg, hogy ma már, ha megszorulunk sem fogunk busszal menni Santa Claraba. Na, aztán itt álltunk nagyon sokáig. Már azon gondolkoztam, hogyan lehetne megfűzni szemben annak a szimpatikus kunyhónak a lakóit, hogy befogadjanak éjszakára, amikor végre megállt egy pick-up. Három srác ült hátul, Dittét bevették maguk közé, én a raklapokra ültem a harmadik mellé és már robogtunk is. Közben ment körbe egy üveg jóféle Havana Club, mert, mint kiderült, a mellettem ülőnek épp szülinapja volt. Aztán kiderült, hogy ők sem visznek ám messzire, csak két faluval odébb, ami már tényleg nagyon nagyon vidéki hangulatú kis település volt, viszont már lassan szürkülni kezdett, és bárhogy is néztük, még csak alig több, mint félúton voltunk. Ditte ezen a ponton kezdett aggódni, én már azért korábban, de úgy voltam vele, hogy csak megoldjuk valahogy, ha faluban ragadunk, az talán nem olyan para. Nem akartam mondani, de itt már teljesen esélytelennek láttam, hogy átjutunk Santa Claraba. Itt is sokáig  vergődtünk az út mellett, már erősen sötétedett, amikor megállt egy fickó, ha jól értettem, köztisztviselő vagy rendőr lehetett civilben, akit végül megkértünk, hogy kifizetjük az utat, de vigyen már át minket Santa Claraba. Volt olyan kedves és igent mondott, mi meg hátradőlhettünk egy kicsit. Táv: 140 km, stopp-idő: bő 6 óra, költség: pont a két buszjegy ára + egy tábla Milka csoki.

Kirakott a belvároshoz közel, jó utat kívántunk és nekiálltunk random szállást keresni. Szerencsére a casa particularokat meg lehet ismerni, van ilyen kis vasmacska szimbólumok, jó néhánynak meg névtáblája is és szerencsére egész hamar egy tök jó szobát találtunk. Farkas éhesek voltunk, persze, úgyhogy egy gyors zuhany után indultunk is. Babos rizs, csirke rizzsel, két mojito. Már itt éreztük, hogy a városnak teljesen más atmoszférája van, mint amilyeneket eddig tapasztaltunk. Santa Claraban van egy hatalmas egyetem, ahova még Európából is jönnek tanulni. Találkoztunk egy spanyol sráccal, aki szociológiát tanult itt, ő ajánlotta a Centro Cultural El Mejunje nevű helyi közösségi-művészeti teret, ahol koncertek és vásárok szoktak lenni, van egy kis galériája és egy még kisebb bárja, azt mondta, ez a legjobb alternatív hely a városban. Ennek megörültünk, de mire a sarokig értünk, elfelejtettük a nevét, és csak idétlen hangokat formáltunk a szánkkal, hátha valaki felismeri. Nem így volt. Bolyongtunk még egy kicsit, már majdnem feladtuk, amikor két srác az utca túloldaláról átszólt, hogy tudják hova megyünk, megmutatják. Szó szerint, tű pontosan így történt, odavittek az El Mejunje-be. Enyhén romkocsma hangulatú hely, iszonyú jó alapkoktélokkal, és, persze, egy ponton túl még a galériában is salsaval. Innen még tovább vitt az éjszaka, egyenesen a híres Hotel Santa Clara Libre tetőteraszára egy veretős réi “moris” buliba. A város legdrágább hotele kívülről nem túl impozáns és a tetőterasz mosdója is inkább a egy MÁV resti budijára hajazott, min szagban, mind ránézésre, de a recepcióból azt következtettem, hogy a szobák azért valószínűleg rendben vannak.

Kívül még a forradalom golyónyomait is viseli, ami legalább patinát ad a kissé hátrányosan választott zöld színű homlokzatnak. Bár ezt már csak másnap vettük szemügyre, amíg városnézésben voltunk. Nappal is nagyon tetszett Santa Clara hangulata, volt benne valami egyszerűség, a maga kubai szoci építészetében és a koloniális nyomokban. Első utunk egyébként, hogy-hogy nem, a Plaza de la Revolución Che Guevara-ra néző gigantikus Che Guevara szobor volt, aminek lába alatt található a Che Guevara mauzóleum. Bizony, 1997- ben ide hozták át Che hamvait a bolíviai tömegsírból, amit 1995-ben sikerült felkutatni a többi hősi halottal. Ők mind itt nyugszanak egy örökké égő láng társaságában, amit még maga Castro gyújtott meg a mauzóleum avatásán. Van itt egy kis múzeum is a másik oldalon, ahol a fiatal Guevara holmijaitól orvosi eszközein át távcsövekig, puskákig rengeteg cucca ki van állítva, részletes magyarázó életrajzi elemekkel és társainak bemutatásával. És itt van a világ leghatalmasabb kiállítási tárgya, ami méretében elég apró, de biztos, hogy mindent visz: Che Guevara portréjának élethű mása, barackmagba faragva.

A Kubában töltött időben amúgy is sokat mélázgattam ezen a forradalom-Fidel-Che jelenségen, valahogy egyre közelebb éreztem magamhoz a témát, és azt hiszem, ez itt, Santa Claraban csúcsosodott ki végleg. Itt, a hatalmas Guevara szobor lábánál állva, amitől amúgy is nagyon kicsinek éreztem magam, elszorult a torkom. Elszorult a saját kicsiségem és jelentéktelenségemtől, elszorult, mert hiányos a történelmi tudásom és azt kívánta, bárcsak jobban képben lennék. Elszorult, mert büszkébb vagyok más történelmére, mint a sajátomra. Persze, lehet kommunistázni, lehet megkérdőjelezni a módszereket és eszközöket, e mellé odatehető az a sokmilliárdnyi bögre, póló, kitűző, amivel a szimbólum csak egy elcsépelt reklámfogássá válik, de ez az ember akkora nyomot hagyott a világban, amekkorát valószínűleg soha senki más nem fog. Hitler sem, mert nem szaladgálnak tizenéves srácok az ő arcképével nyomtatott pólóban Ázsiától Alaszkáig. Ezen tovább mélázgattam egy jó kávé felett a Café-Museo Revolución-ban amivel egyébként nem lehet betelni. Erős magángyűjtemény.

Még gyorsan meglátogattunk egy szivargyárat, ami inkább szociológiai szempontból volt izgalmas: a munka megbecsülése és bérezés a fizikai egészséggel szemben. Illusztris példa, fantasztikus friss dohányillat-aláfestéssel. Sokkal kisebb és egyszerűbb volt, mint képzeltem. Borzasztóan éreztem magam attól, hogy ott állok a dolgozók felett, mint egy állatkertben, és ámuldozom, míg ők, rólunk nem tudomást véve tű pontosan tekergetik a szivarokat. Teljesen meglepő módon az egyik fickó beszélt angolul (Kubára ez nem igazán jellemző), és elmondta, hogy 13 éve tekergeti a szivarokat, fáj itt meg ott, de becsüli a munkáját, ha sokat dolgozik, jól lehet vele keresni, meg közben gondolkozhat az élet értelmén. Hittem neki, alázattal, de nem megtörten beszélt a gyárról és a szivarkészítés lépéseiről. Kiderült, hogy a dohánylevélen kívül az egyetlen dolog, ami a szivarban van, az a gömbölyű végére tapasztott dohánylevél alatt van, ugyanis semleges kanadai juhar zsírjával tapasztják.

Irány vissza Havanna

Helyi “car sharinggel” mentünk Havannába, ugyanis a buszig még sok idő lett volna, és alig került többe fejenként, mint a jegy, de gyorsabban és kényelmesebben utaztunk. Sajnáltam otthagyni Santa Clarát, Che városa nagyon a szívemhez nőtt. Közben lement a nap a pálmafás dombok mögött, de nem túl későn értünk Havannába. A környékünket már ismertük, jó érzés volt visszajönni. A fickó ugyanazon a sarkon rakott ki, ahol a taxis azon az éjjel, amikor megérkeztünk.

Plaza de la Revolución

Három napunk maradt még Havannára, amiben végigjártuk Ernest Hemingway kedvenc italozóhelyeit, a híres, mára űber-fancy Floridita-t és a rommá firkált La Bodeguita del Medio-t, persze ittunk mi is az . öreg egészségére. Rábukkantam egy iszonyú erős vizuális világú művész kis galériájára; Marcel Molina Martínez munkái azonnal szíven szúrtak, vettem is egy kis nyomatot tőle. A cukornád válságot dolgozza fel, amiben a családjából többen érintettek voltak, de nem elsősorban gazdasági, inkább szociológiai, pontosabban személyiségformáló szempontból.

Végigjártuk az óváros összes kis utcáját, sikátorát, macskaköves terét. Álltunk a Plaza de la Revolución roppant óriási, tág terének közepén hol José Martít, hol Che-t nézegetve. Néztünk festőket munka közben és tologatós kocsiról gyümölcsöt áruló helyiket az út mellett trécselni, jártunk fura művészeti galériában, ahol limlomokból összeeszkábált installációkkal volt telezsúfolva minden sarok. Sétaszünetekben megkóstoltuk minden kis bár mojitóját és minden kávézó presszóját, és jártunk fenn az erődben, ahol azt a dobozt is őrzik, amiben Che földi maradványit áthozták Bolíviából, na, meg egy hosszú buszkanyarral Csepel alsón is tettünk egy rövid látogatást.

Láttunk bezárt/szabadnapos/felújítás alatt lévő múzeumokat, meg egyet, a természettudományit, ami nyitva volt, de oda meg nem mentünk be. Persze, tudom, még válogatunk is… A Havana Club üzemét azért meglátogattuk, körbevezettek a múzeum részen, majd a bárban bekértem egy Cohiba szivar bland special edition-t, persze csak egy felest, mégiscsak délután kettő van, majd együtt megisszuk Dittével a negyven fokban. 42 CUC, azaz 42 Euró volt a kis felesecske. Köszi.

Megtaláltam Tagore mellszobrát, aki nem egy sétány Balatonfüreden, hanem egy indiai költő volt, de ennek a tudásnak a megszerzésére 27 évet kellett várnom. Egy szóval: nyaraltunk. Sétálva, nagyon. Igaz, befigyelt egy táskalopási próbálkozás, amitől azért eléggé befeszültünk egy napig, de végül inkább azt választottuk, hogy feszülés helyett inkább élvezzük a várost, és zseniálisan jó időt töltöttünk ott.

Utolsó estére egy kissé bizarr, ám annál mókásabb dolgot tartogatott Havanna. Még Santa Claraban a pultos srác ajánlotta a Fabrica del Arte nevű helyet, némileg a külvárosban, ami egy régi gyár- vagy raktárépület lehetett, most pedig egy művészeti-szórakozó komplexum, valahol a CAPA Központ, a Tate Modern, egy jobban sikerült WAMP vásár és a még romlatlan romkocsmák vagy berlini gyártelepi techno klubok metszéspontjában. Lent egy kis designer vásár volt, feljebb kortárs művészeti galéria, de nem ám valami humbug, őszintén iszonyú izgalmas festmények, grafikák, fotók voltak a falakon (pl. Marcel Molina Martínez-től is), volt egy kisebb kerthelyiség koktélbárral, ambient DJ-vel és a falakon graffitivel, volt egy kis étterem fenn a teraszon. Volt benne kalsszik kis koncerthelyiség, ahol a színpadon egy tökjó indie banda nyomta éppen, de volt ott nagy koncertterem, ami inkább a Trafóra emlékeztetett, és éppen egy lány zongorázott, kortárs komoly darabot, borzasztószépen. Ha nem bulizni jöttünk volna, napokig hallgattam volna. Volt aztán ott a labirintusban több különböző tánctér is, több különböző stílusú táncolható muzsikával, de hál’isten nem a mori kettő vonalról.

Majd mindezek után az egyik teraszfélén összeakadtunk egy bő ötvenes, hosszú hajú amerikai hippivel, aki fiatalkorában cannabiszt termesztett és forgalmazott, igazi kézműves volt a lelkem, de nem tapsolta el a pént, abból épít most szerény (tényleg szerény) kis házikót egy mexikói dombon, ahonnan rálátni az óceánra. Épít bele élete szerelmének néhány rudat, az ázsiai származású csaj ugyanis fogorvos, de hobbiból rúdtáncol. Mutatott fotót a csaj fenekéről, hát, látszik, hogy szorgosan gyakorol. Jó pár órát beszélgettünk vele, nagy forma volt, aztán eltaxiztatott minket a város főterére Havanna legdrágább hoteljéhez, aminek a legfelső emeletén pecózott a barátnője kellemes fogorvosi fizetéséből (és várta, hogy a barátnője végre megérkezzen). Meg akarta mutatni a kilátást, max inni egyet, aztán hazataxiztatni minket, de nem engedtek fel, rajtunk is látszott, hogy valószínűleg nem itt szálltunk meg, a fickó pedig csak egy lehelettel volt jobban öltözött egy átlag európai hajléktalannál. Szóval, lényegében őt a külseje miatt nem akarták beengedni, rólunk meg azt hitték, kurvák vagyunk, és sehogy sem tudtuk meggyőzni a biztiőrt ennek az ellenkezőjéről, úgyhogy hazamentünk.

Alaposan elköszöntünk a várostól. Havanna, és úgy általában Kuba zseniális hely, minden pillanatát imádtam. Ugyan nem a gasztronómia csúcsa, de kit érdekel, ha van rum, hófehér homok, csillogó türkiz tenger, mosolygó népek és salsa minden sarkon? Hazafelé a repülőn belázasodtam, amiből végül az lett, hogy a Szent László Kórház trópusi betegségek szakoszályának vendégszeretetét élvezhettem pár napig Csikungunya VS Dengui-láz gyanúval, amiből végül a Dengui nyert. Ezzel kapcsolatban zárszóként csak egy tanáccsal szolgálhatok: soha nem menjetek a Szent Lászlóba, én azt mondom, inkább vigyen el otthon a sárgaláz/vérhas/ebola/egyéb undi betegség, minthogy még egyszer oda betegyem a lábamat.

Hasta la victoria siempre!

Kommentek

komment