Përshëndetje Kosovë! Villámlátogatás Európa legfiatalabb országában

Egyszer már elindultam Koszovóba, szinte majdnem pontosan két éve, csak nem engedtek fel a repülőre, majd pár órával később Bledben találtam magam. Végül is, úgy is jó volt. De azért azóta is motoszkál a fejemben Európa legfiatalabb országa, ahol a nemzeti átlagéletkor 2019-ben egészen pontosan a 28 éves kor.

Vegyes szépségű nemzeti könyvtár, emberbaráti szeretet és meleg vendéglátást, elvándorlási sztorik helyett hazaköltözések története, őskövületek helyett ruganyosan formálható fiatal társadalom, ez Koszovó.

Prishtinë, te csodás

Dittével már Kubában összecsiszolódtunk az év elején, egy kis Balkán nem, hogy nem lehet, de egyenesen lehetetlen, hogy kihívást jelentsen. Feltéve, hogy nem keresünk konkrét helyeket, címeket, mert azokat megtalálni lehetetlen. No, de ezúttal, érvényes útlevéllel és csipes személyivel felszerelkezve már felengedtek a gépre, majd bő másfél óra múlva landoltunk az Aeroporti Ndërkombëtar i Prishtinës “Adem Jashari”-n, azaz a Koszovói Köztársaság nemzetközi reptéren a fővárostól egy köpésre. Pristina (albánul Prishtinë / Prishtina; szerbül: Приштина / Priština) nem nagy város, kábé 500.000-en lakják és gyalog kiválóan bejárható ipari teleptől át az egyetemi kampuszokon és az óvároson a túlvégi gyártelepig. Itt található a legnagyobb érvem amellett, hogy miért is akartam Koszovóba jönni, ez pedig a Biblioteka Kombëtare e Kosovës, azaz a koszovói nemzeti könyvtár, ami förtelmes és egyben gyönyörű is, a szálláson lepakolás után nem véletlenül ez volt az első célpontunk.

1982 november 25-én adták át, és egy horvát építész, Andrija Mutnjaković tervezte a kisebb-nagyobb, de összesen 99 kupolájával együtt. Hogy miért pont ilyenre tervezte, arról – a wiki szerint – megoszlanak a teóriák. Meglestük kívül-belül, és pont olyan szép, mint rusnya, pont annyira érdekes, mint semleges, de mindenképp monumentális hatása van, pedig kisebb, mint a fotókról korábban képzeltem. Innen átgyalogoltunk Pristina egyik legtöbbet fotózott látványosságához, a NEWBORN tipográfiai emlékműhöz, ami közvetlenül a Fiatalság és Sport Palotája előtt helyezkedik el. Koszovó, jórészt egyoldalúan, albánok által kikiáltott (és az EU és USA által is támogatott) függetlensége csupán bő évtizede, 2008-ban történt, a NEWBORN ennek állít emléket (bővebb wiki itt). Idefelé a Nënë Tereza sugárúton jöttünk keresztül, ahol Teréz anyának szobra is van középtájt, míg a sétálóutca egyik végében kávé-tea fesztivál volt, a másik pedig a nemzeti múzeumhoz közel bukkan ki.

A további városnézés helyett a kávé, sör és vacsora kombóra tettük a voksunkat, hogy majd utána megpróbáljuk megtalálni a Termokiss nevű helyet, ahol valamilyen jam session volt várható aznap este a facebook szerint. Ditte, ismét meg kell köszönnöm, hogy rábukkantál az eseményre. Megtalálni viszont nem volt egyszerű, és a szürkületben, az Újpest alsó és Csepel keveréke környéken nem is olyan szívesen bolyongtunk volna sokat. Ott voltunk, de a hely nem volt ott. Egyszerűen nem. Úgyhogy visszafordultunk, kissé elkenődötten, hogy az első szembejövő lehetőségnél megigyunk egy kis Peját (koszovói mezítlábas láger sör, finom) és új terveket szövögessünk az esti bulit illetően. Mivel helyismeret hiányában nem nagyon voltak opciók, a sörtől felbátorodva végül újra megpróbáltuk megtalálni, ezúttal másik irányból, és hopp, ott volt. Egy csendes, üres, lilára festett épület.

Bentről már inkább kezdett jó hippitanyára hajazni, de nemhogy jam session, két lányon és egy kanapén alvó srácon kívül senki nem volt ott. Azaz voltak, fent, meetingeltek néhányan még jó pár órán keresztül. A  koszovói lány sörrel kínált, leültünk, és szép lassan megjelent még egy angol srác, egy német csaj és egy ausztrál srác is, akiket egy svájci lány izzított be a hostelben, hogy ide kell jönni. Végül a helyi srácok-lányok is előkerültek, végigbeszélgettük az egész estét, és döbbenet, európai viszonylatban mennyire nyitottan gondolkoznak a világról. Sok fiatal nyugat-európai jól fizető, biztos munkáját és egzisztenciáját dobta, hogy hazajöjjön, hogy itt, a szülőföldjén csináljon valamit, hogy része legyen a változásnak, aminek a vége egy fejlett, élhető, stabil Koszovó. Az a szerencséjük, és ezt mondják is, hogy annyira fiatal az ország, az átlagéletkort és a történelmi időt tekintve is, hogy még nincs bebetonozódva egy rugalmatlan és rossz rendszer, nincsenek gondolkodás nélkül szavazó öregek, hanem jól alakítható a rendszer és gondolkodó fiatalok szavaznak. Nemsokára amúgy lesz náluk parlamenti választás, az intenzív kampány nyomai lépten-nyomon kísértek minket. Mindannyian iszonyú őszintén és szenvedélyesen beszéltek a hazájukról, ami nagyon megérintett és tiszteletet ébresztett bennem, tanulhatnánk tőlük.

A másnapi terv szerint némi múzeumozás után Prizren felé vettük az irányt, de, ahogy Kubában már megszoktuk, a múzeumozás nem olyan egyszerű, ha együtt megyünk. Az Etnográfiai Múzeum volt a terv, meglepően nyitva találtuk, ám a főépület, halottas szobástul, tárlatostul, mindenestül épp átépítés alatt volt, majd máskor, mondták, szívesen látnak minket újra. Egy kis melléképület, ami az 1800-as években még vendégház volt, most bemutatja a központi fűtés és a lyuk-mintás szekrényajtó remekét. Sebaj, gondoltuk, majd a Nemzeti Múzeumban vigasztalódunk. Meglepően ez is nyitva volt, be is tudtunk menni, itt más meglepetés ért a bronz- és rézkori köcsögök után. Egyrészt a kiállítás alapján Koszovó területén semmi nem történt a kőkor és az 1900-as évek második fele között, másrészt az egyik vitrinben egy csini kék Columbia dzseki figyelt.

Prizren, a völgybe zárt pljeskavica-menyország

Koszovóban egyébként minden múzeum ingyenes volt, de nemcsak költséghatékony, hanem időhatékony is, itt nem kell attól félnie az embernek, hogy véletlenül túl sokat időzne egy tárlat felett. Így aztán kényelmesen elbattyogtunk a buszpályaudvarra, ahonnan félóránként mennek buszok Prizrenbe (albánul Prizreni, szerbül: Призрен/Prizren) Koszovó második leglátogatottabb városába, ami kábé 180.000-es lakosságával a második legnagyobb város is egyben. Az egykori Oszmán Birodalom része volt, így mecsetekben elég erős, az egyik legismertebb látványossága a Szinán pasa mecsetje, előtte a kőhíddal, felette a Kalaja-erőddel. Nem sokkal azután, hogy lepakoltunk és elindultunk nézelődni, esni kezdett, egy pljeskavicásnál találtunk menedéket a macskaköves főtéren, ami elsőre talán nem volt túl bizalomgerjesztő, de az itteni legjobb pljeskát tette elém; a tíz ujjamon kívül mást is megnyaltam volna utána. Mivel az eső másnap délig zuhogott, a városnézést elnapoltuk, helyette választottuk a cukorsokkot egy karamelles csokitorta formájában egy jó kávéval, majd levezetésnek egy jó whiskey-t a Bar Aca nevű kiskocsmában, ami, ha ilyen rövid tartózkodás után is lehet mondani, a törzshelyünk lett. Olyannyira egyébként, hogy a végén már a tulajjal csevegtünk el a koszovói mindennapokról, reggel ötig.

Nem kellett aggódnunk azon, hogy esik-e még, mire elindulnánk nézelődni, mert a délelőttöt kompletten átaludtuk, de valahogy a másnapos testünket mégiscsak felküzdöttük az erődbe, ahonnan nagyon szép volt a borongós kilátás, és a mélázásunk közepén jött el az imaidő, az egész völgyben zengett az allahakbar, ami leginkább Sarajevót juttatta eszembe.


.

A várost részünkről ezennel nagyjából ki is maxoltuk, ellenben összeakadtunk a Prishtinában megismert ausztrál sráccal, akivel meg is beszéltük, hogy este majd sör. Közben pedig színpadépítés zajlott a főtéren, amiről az elején még azt reméltük, hogy koncerthez lesz, hátha valami jó helyi muzsika, aztán gyorsan rájöttünk, hogy itt bizony választási beszéd van készülőben. Egy könnyed pljeska után sétáltunk még pár kört, leginkább azért, hogy elmeneküljünk a beszéd elől, ami iszonyú hangos volt, a tér dugig volt emberekkel, a végén meg még egy kisebb tűzijátékot is rittyentettek. A nagy menekülés előnye volt, hogy rábukkantunk egy jó kis helyi craft beer lelőhelyre, a Te Kinezi bárra, ahol a Pivdžan főzde IPA-jét és stoutját szívvel ajánlom az ország gračanicai régiójából. Ez a felfedezés, ha nem is reggel 5-ig tartóan, de megpecsételte az esténk sorsát és a másnap reggeli indulást vissza Pristinába.

Pristinai maradékok

Amit kihagytunk a városnézésből, az a mecsetek és ortodox keresztény templomok meglátogatása, ám mi a hiányát nem éreztük, kívülről pedig láttuk minket, és így a bentieket sem zavartuk legalább. A buszállomás itt se nagyon van kitáblázva, de egész könnyen megtalálható és nem nagy séta az óvárostól. Sofőrünk válogatáskaziján csupán három helyi fos diszkó szám volt, ezt hallgattuk körbe-körbe a kétórás út alatt, hol félálomban, hol feszengve, keresztül Rigómezőn (szerbül Косово Поље / Kosovo Polje, albánul Fushë Kosova), ami földrajzi adottságának köszönhetően vendégül látta a legtöbb csatát az ország történelme során (wiki itt). A szállásunk közel volt a buszállomáshoz, gondoltuk, gyorsan ledobjuk a cuccunkat, aztán irány a Termokiss, ahol épp zsibvásár volt, szerda este nagyon invitáltak minket ide. Térképen ugyan jó helynek tűnt, valójában a város széli ipartelepen voltunk, nem valami barátságos épületek között. Itt megint csak megtapasztalhattuk a helyiek segítőkészségét; bementünk egy kávézóba, hogy wi-fi-n keresztül megpróbáljuk kiszedni a szállásadónkból, hol is van pontosan a pecó és hogy jutunk oda. A kávézós srác a térképnyomkodásunkat látva egy idő után megkérdezte, segíthet-e, majd készséggel felhívta a szállásadónkat, lebeszélte vele a helyzetet, hívott nekünk egy taxit, meghívott minket egy kávéra, majd elmagyarázta a taxisnak, hol tegyen ki és további szép napot kívánt. Mindezt egy köszönömért.

A valódi szállás már valóban a belvárosban volt, és mint kiderült nem mi voltunk teljesen bénák, neten rossz cím volt megadva. Elzarándokoltunk a termokissi zsibihez, majd vissza a városba, hogy meglessük a mindenki által nagyon ajánlott Soma Book Station nevű helyet, ami valóban nagyon egyedi, nagyon világvárosi, iszonyúan gyönyörűen megcsinált kissé indusztriális, de meleg légkörű étterem, bár és kávézó egyben. Megérdemli, hogy ennyire ajánlják, mi is nagyon jót ettünk itt, és még ha a legmagasabb árkategóriájú hely is volt, ahova beültünk (helyi viszonylatban nagyon magas árkategória), a főétel, desszert, kávék, borok után kihozott számla miatt nem kellett mosogatni maradnunk.

Az este hátralévő részére a terv az volt, hogy megnézzünk egy koncertet, amit szintén Ditte szúrt ki, és bár a leírásból sem a zenei stílus, sem semmi kézzel fogható nem derült ki, még a hely neve sem, akartunk tenni egy próbát. Addig nyomkodtuk a facebookot, míg rábukkantunk a Klubi M nevű helyre, ám megtalálni ezt sem volt könnyű. Körbementünk a tömb körül, de nyoma sem volt, így megkérdeztük a sarki kávézósoktól, aki nagyjából húszonpár éves lehettek, nyilván járnak bulizni, de hárman sem tudták összerakni, mi ez a hely, de az egyik lány elindult velünk, hogy segítsen megkeresni. Nem sikerült. Találtunk egy kávézó-bár jellegű helyet, ott is megkérdeztük, a srác rámutatott a szembe lévő házakra, hogy ott az egyik, úgyhogy visszamentünk, de pár családi házon, a társasházon és a benzinkúton kívül továbbra sem volt semmi, úgyhogy visszamentünk egy sörre. Rákerestünk megint, így derült ki, hogy az egyik családi ház lesz az, csak most épp még sötét. Korán volt, gondoltuk, majd a nyolcas kezdésre átmegyünk, de akkor is vaksötét fogadott, meg egy srác, aki épp az ajtókat nyitogatta. Ő mondta, hogy koncert, áh, az itt nem lesz, itt 11-től techno a program. Gondoltuk, nem baj, az is jó, de kértünk addig is útbaigazítást a koncerthez, amit a srác két sarokkal arrébb, a térkép pedig a város másik felére tett, úgyhogy inkább kihagytuk és vártuk, hogy megérkezzen az este.

Az este megérkezett néhány rakija és sör társaságában, majd éjfél körül már a hely is kezdett megtelni. Az eredetileg 1800-as évek végén szerbek által épített ház iszonyú jó hangulatú volt, klubként nagyjából négy éve működött, és ahogy az az ilyesmi helyekkel történni szokott, rendre gondjuk akad a szomszédsággal. Aznap éjjel is kijött a rendőrség, bár addigra mi már indulásban voltunk, főképp, amikor kiderült, hogy ketten két táskával érkeztünk, de csak eggyel fogunk távozni. Annak ellenére, hogy a fél klub Ditte hiányzó táskáját kereste, az nem lett meg, úgyhogy jött a bankkártya- és telefonletiltás. Másnap este, már Budapesten pedig egy üzenet is érkezett egy sráctól, hogy megtalálta egy bokorban, szívesen elpostázza.

Nyilván nem kellemes és nem olcsó zárótapasztalat ez, de még ezzel együtt is, Koszovó nagyon nagy élmény volt, ahova bátran bármikor visszamennék, sőt, jó eséllyel fogok is. És még mindezzel a záróakkorddal együtt is azt gondolom, hogy iszonyú vendégszerető és segítőkész nép a koszovói. Tényleg a legkevésbé “balkáni” ország a Balkánon, jelentse ez akár az autóparkot, akár a városképet, akár az emberek fiatalos, tenni akaró és innovatívan lokálpatrióta gondolkodását, a vendégszeretetükben viszont nagyon is balkániak, ami pedig mindig nagy piros pont.

 

Kommentek

komment