Kockás abrosz

Megjelent a győri Műhely folyóirat 2020/1-es számában. 

 

Hirtelen feltámadt egy kis szél, egy üres cigisdobozt görgetett el lába előtt. A férfi átkarolta, és magához húzta, hogy ne fázzon.

– Semmi kedvem visszamenni holnap.

– Tudom – válaszolta a nő. – Én sem akarom, hogy elmenj – tette hozzá gyorsan.

Nézte, ahogy egy hajó megfordul a híd alatt, lassan, árral szemben, a sodrás segítette. Úgy érezte, a saját élete is ilyen, egy éppen nem kormányzott hajó, amit visz a sodrás. Hídpillér akart lenni, vagy inkább kapitány. Közben a Citadella felett narancsosodni kezdett az ég. A férfi közben az egyik unokatestvéréről mesélt valamit, de a nő nem tudott figyelni, a gondolatai újra meg újra ugyanahhoz az egyetlen dologhoz kanyarodtak vissza. Önkéntelenül nyúlt a táskájához, és húzta közelebb magához.

– Minden rendben? – kérdezte a férfi.

– Persze. Csak rá akarok gyújtani – vágta rá hirtelen.

Kinyitotta a táskáját, elővette a dobozt, közben a férfi odatartotta neki az öngyújtót, a kezével védve a kis lángot. Mélyen letüdőzte a füstöt, ami különösen lágynak tűnt a szélben. Közben a férfi is rágyújtott, még mindig ugyan annál a történetnél tartott. A hajó közben eltűnt a sodrással délfelé, a rakpart forgalma ritkult, mögöttük elrobogott egy villamos, a szél hirtelen eltűnt.

– Elinduljunk? – kérdezte a férfi. – Ihatnánk egy bort valahol.

– Aha, az jó lenne.

Felállt, a táskájáért nyúlt, de az valahogy iszonyatosan nehéz lett, alig tudta átvetni a vállán. Fél szemmel a férfi arcát figyelte, hogy vajon észrevette-e, de a férfi épp egy fotót csinált a naplementéről. A táska pántja húzta lefelé, és amikor elindultak, a férfi is átkarolta, a karja ránehezedett a vállára, úgy érezte, a következő lépésnél össze fog csuklani, nem bírja a sújt, megrogyik a térde és összeesik, mint egy rongybaba. Minden erejével azon volt, hogy tartsa magát.

Gyalog mentek, véletlenül választották ezt a kisvendéglőt. Csak úgy útba esett, és már éhesek voltak. Azaz ő nem, csak a férfi. A férfi mindig. Jó idő volt, a teraszon ültek le, a sarokban egy kis asztalhoz. A pincér azonnal hozta a kopott bőrbe kötött étlapot. Kinyitotta, mert látta, hogy a férfi már teljesen belemerült az előtelek listájába.

– Milyen fehér legyen? – kérdezte a férfi.

Elgondolkozott. Valami hideg, szénsavas, kesernyés dologra vágyott. Nézte az itallapot, de a betűk sehogy sem álltak össze szavakká.

– Szerintem a chenin blanc jó lesz ­– folytatta a férfi elgondolkozva.

– Persze, az jó lesz.

Mikor visszajött a pincér, a nő még mindig csak lapozgatta az étlapot, de a szavak helyett a papírra tapadt nyomok kusza alakzatait nézegette. Napokat akart, de végül csak két perc haladékot kért. Aztán szinte véletlenszerűen bökött rá az egyik ételre, kérte a férfit, rendeljen neki is, majd fogta a még mindig ólomsúlyú tákáját és elindult megkeresni a mosdót.

Messze, egy folyosó végén volt. Benyitott a nyikorgó faajtón, amelyikre az éjjeliedény felett guggoló réz kislányt szögelték. Bent azonnal felkapcsolt a mozgásérzékelős lámpa, orrát megcsapta a hipó és citromos légfrissítő szagának keveréke. Táskáját a mosdókagylóra rakta, a tükörben észrevette a karikákat a szeme alatt. A bőre is halványabb volt a szokásosnál. Émelygett. Megnyitotta a hideg vizet, egy darabig csak a csuklóját tartotta alá, aztán az arcát is megmosta. A vizet papír törölközővel itatta fel, óvatosan, hogy a sminket ne kenje szét a szeme alatt.

Kintről beszűrődött az evőeszközök csörömpölése, beszédmassza, egy-egy nevetés. Úgy érezte, mintha neki falaznának. Kinyitotta a táskáját és elővett egy hosszúkás papírzsebkendő-csomagot. Lassan kihajtogatta. Egy hosszú, fehér műanyagdarab volt benne, rajta két csík. Újra átgondolta, de valóban a két csík mutatta a pozitív eredményt. A feje zúgott, az eddigi élénk hangok most nagyon távolinak tűntek. Visszacsomagolta, és az egyik fülke vécéjébe dobta, majd gyorsan megnyomta a lehúzót.

Mikor visszament, a férfi már a bort kóstolgatta. Visszaült és rágyújtott, majd belekortyolt a borba. Hideg, könnyed, gyümölcsös volt, mégis szinte maró. Nem sokkal később a pincér kihozta az ételeket is. A férfi szinte azonnal ráugrott, a nő csak piszkálgatta a tányérját.

– Megkóstolod?

– Hogyne.

Még ki sem mondta, a férfi már tövig nyomta a villáját a vastag paprikásszósszal leöntött nokedlibe. Csillogott a szeme, elégedett mosollyal rágott. A nő gyomra alig engedte be a falatokat. Felszúrt a villájára egy darab húst, emelte volna a szájához, de a férfi megfogta a kezét. A nő ránézett, nem a szemébe, a szakállába ragadt krumplidarabra.

– Említettem már, hogy megőrülök érted?

A nő mosolygott, kicsit fészkelődött a széken. A kezét nem merte elhúzni, nem akarta megbántani a férfit, vagy csak a kockás abroszt féltette a gyűrődéstől. A mellettük lévő asztalnál emelkedett a hangerő. Ötvenesek, születésnapot ünnepeltek. Épp egy újabb pezsgőt rendeltek. Émelyítette, ahogy a férfi tekintete is.

– Tudom, hogy nehéz, de meg akarom próbálni – folytatta a férfi.

Nem válaszolt. Gyűlölt hazudni. A himbálózó krumplidarabot nézte. Elengedte a villát, érezte, ahogy a terítő meggyűrődik a csuklója alatt. A menza jutott eszébe.

– Évek óta nem éreztem így… Visszaadtál valamit, amiről teljesen elfelejtkeztem.

A nő figyelte az érzéseit. Hullámokban öntötték el. Szánalom, ez volt az első. Hátrébb kellett csúsznia a székkel. Épp csak megmozdította, de fülsértően hangos volt, ahogy a lábak megindultak. A férfi szorította a kezét, amiből minden erő elszállt. Aztán úgy érezte, mintha egy túl szűk garbót viselne. Felemelte a poharát, párás volt a hideg fehérbortól. Túl nagyot kortyolt, félrenyelte, köhögni kezdett, elrántotta a kezét, hogy a szája elé tegye. Az abroszon ráncok nőttek a tányérja mellett. Ahogy végre újra levegőt kapott, rámosolygott a férfira.

– Jól vagy?

– Persze. Csak nem kéne letüdőznöm a bort.

Köhintett még egy utolsót. Kezét az ölébe tette, tányérja még szinte tele volt. A férfi az utolsó falatot szúrta éppen a villájára.

– Nem vagy éhes?

– Nem igazán. Edd meg, ha kéred.

– Biztos? – kérdezte a férfi, de közben már maga felé húzta a tányért.

A pincér odalépett hozzájuk, megkérdezte, minden rendben van-e. Fehér inge ujján egy apró narancsos folt utalt egy tányér helyére.

– Minden, köszönjük. Nagyon finom – válaszolta a férfi.

A pincér otthagyta őket, a férfi töltött a borból, mindkét pohárba. A nő végignézett az utcán. A túloldalon álló ház homlokzatán a repedéseket elmélyítette az utcalámpák fénye. Körülötte sűrűsödött az étterem zaja. A férfi talán beszélt, talán rágott, de nem hallotta, csak a szeme sarkából látta a száj mozgását. Közben kiitták a bort. A férfi a számláért intett. Egy pillanattal később a pincér eléjük tette, a férfi fizetett.

– Elszaladok vécére, aztán mehetünk. Szeretnék veled rossz dolgokat művelni otthon.

A férfi hangjának kacérságától a gyomra görcsbe ugrott. A kockás abroszt bámulta, rajta a ráncokat, a rácsöppent paprikásfoltot, a poharak kerek nyomát. Felemelte a táskáját, körbenézett. Senki nem figyelte, ahogy előveszi a tablettákat. Egy pillanatig nézte a tenyerében a két kis fehér golyót. Gyorsan a szájába tette, és leöblítette az utolsó korty borral, közben azt kívánta, bár csak mindent ilyen egyszerűen meg tudna oldani.

 

Kommentek

komment