Régi fotók széttépett darabjai: Jazzékiel – Szép napok (kritika)

Recorder, 2020.04.21

 

Öt évvel a Másokat szeretni után érkezett meg a Jazzékiel új lemeze, a Szép napok. A köztes időben a “debütáló” album, a Holy Shit tízéves jubileumi újrakiadásával, valamint kimaradt dalokkal enyhítették a várakozást. Cserébe mostantól sokáig lehet és kell is emészteni a nagy világégések előtt készült, boldog, mosolygós családi fotók által ihletett, a zenekar által vihar előtti csenddel jellemzett dalokat.

Amikor nekifogtam a kritika megírásának, elhatároztam, hogy nem fogom megemlíteni a K szót. Már a könyökömön jön ki, minden társalgás szignifikánsan nagy részét teszi ki, ömlik a netről, és amúgy is néha nehezen viselem. K, mint karantén, K, mint koronás, K, mint kurvaélet. Viszont be kell látnom, nem tudom megkerülni, nyilvánvalóan erősen hatással van arra, ahogy az elmúlt hetekben érzékelek, befogadok bármit. A Szép napok koncepciója pedig kiválóan rímel a jelen válságos időkre, még ha ezt Fürgéék jó eséllyel egyáltalán nem láthatták előre. Ez persze nem von le egy hajszálnyit sem az album értékéből, talán áldás is, átok is, de mindenképp megvan a “látnoki romantikája”.

Az előző két lemezhez hasonlóan a Szép napok is olyan, mint egy hagyma, hallgatjuk, újra és újra, bontogatjuk le a rétegeket. Elsőre két dolog tűnt fel; a hangzás és hangszerelés új irányba mutat, a szövegek pedig minimálra lettek véve. Mindkettőt szeretem hámozgatni. Az előbbit nézve, az egész hangzás ominózus, vészjósló, nem is csend a vihar előtt, inkább már hallani a távoli dörgést, ami még visszafojtott, de a levegő már tele van elektromos feszültséggel. Hegyi Áron szétterülő, a fület saroktól-sarokig kibélelő zongora-, rhodes- és szintitémáiban ott rejlenek az apró kisülések, szikrák. Ezt talán leginkább a Kés a víz alattban és a Rossz hírekben érezni. És pont ez a két dal olyan, mintha Thom Yorke-ék suhantak volna át a stúdió felett. A rengeteg szintetizátor mellett a nagybőgő is jelentősebb szerepet kap (lásd, Mindenkitől), ami olyan régies hangulatot kölcsönöz a daloknak, mint egy 1800-as évekbeli szépia tónusú kép.

Mindig is nagyon szerettem a Jazzékielben, hogy iszonyú sűrű a szövegviláguk. Mennyiségre is sok, tartalomra is tömör, tele van sűrítéssel, nagyon erős képekkel, sok mindent mond vagy mesél (ez alól eddig a Téli mesék spin-off volt kivétel a szekrényben felmotyogott kis szövegleleményeivel). Itt, a Szép napok dalaiban sokkal kevesebb a szöveg, lazábbak a kapcsolódások, rengeteg a soráthajlás, homályos vagy végletekig lecsupaszított képekkel dolgoznak, ami inkább hangulatfestés, mintsem történetmesélés. Régi fotók széttépett darabjai szétszórva? Mind közül a legminimálabb a Tereket, amiről egyébként valahogy mindig a Joy Division Atmosphere-je jut eszembe.

A Szép napok komor. Nem is mertem egyszerre sokat hallgatni, de nem is tudtam sokat nem hallgatni. A záró, címadó dal hangulata, jórészt a kórus miatt, olyan, mintha egy viharos történelmi film végén aláfestőzene lenne, amikor a halott főhős unokái lassan becsukják a családi fotóalbumot, the end, stáblista, viszlát. Aztán ott ülsz ezzel a kurvanagy űrrel, és akkor újraindítod a Szép napokat.

Kommentek

komment