Híd-avatás [ A.J. nyomán ]

A novella a 2018-as Arany emlékévre készült és
a Magyar Írószövetség pályázatán a második díjat nyerte.

Híd-avatás

[ A.J. nyomán ]

 

Ledobta a cuccát, egyből a géphez ült. Bekapcsolta. Amíg bootolt, megdörzsölte véreres szemét, és kiment kávét főzni. A monitorok halvány derengése, az ügyfelek folyamatos hívásai, a megkülönböztethetetlen napok egymásutánja kifacsarta. Nekidőlt a ragacsos, morzsás konyhapultnak, lehunyta a szemét. A kotyogós halkan sziszegni, majd szörcsögni kezdett. Kesernyés kávéillat töltötte be a kis helyiséget. Elzárta a gázt. Csorba neszkávés bögre, négy kanál cukor.

Visszament a géphez. Az esti utcazaj a csukott ablakon át is beszűrődött. A szoba sötét volt, a plafonon szétfolyt az utcalámpák sárgás fénye. Zölden világított előtte a virtuális asztal. Megkapta a lapokat; pikk és káró ász. Óvatosan tett, hogy ne hajtsa meg ideje korán. Flop, aztán a river. Mutatás nélkül vitte. Új leosztás. Emelt. Hidegvér, szűrte fogai között a monitor felé. A többi játékos emelt, a tét magas volt, de magabiztosan tartotta kezét az egér gombján. A riverben bejött a bubi, majd a dáma is. Ez az! – csapott az asztalra. Arca zsibongani kezdett a bőre alá tóduló vértől.

A lapok összefolytak, a tétek villanásnyi pillanatoknak tűntek, újabb és újabb körök jöttek, már szinte követni sem tudta, csak azt a számlálót figyelte a jobb felső sarokban, ami a zsetonjai összegét mutatta. Számláján a beszállójának tizenkétszerese volt. Elég arra, hogy minden adósságát, kimondott és kimondatlant is rendezzen és, hogy lecserélje a számítógépét. Szinte látta maga előtt a felmondását, hogy ő már csak ebből élhessen, hogy otthagyhassa a service desk-et. Pikkeket kapott, dámát és királyt. A riverben kijött lefelé a többi. Emelések jöttek, rajta volt a licit. A számok felé nyúlt, hogy beüsse a tétet, de keze megállt a levegőben. Hirtelen mozdulattal egyet kattintott, határozottan, szinte csattant az egér gombja: ALL IN. A gép egyesével csapta fel a lapokat. Guvadó szemmel meredt a monitorra.

Az asztal elhomályosult, három hatalmas fehér betű villogott előtte: O U T. A betűk élesen pulzáltak. Körülötte a szoba egyre jobban elsötétült, szűkült. Kezdte a tüdejét is elszorítani. Érezte, ahogy a düh forrósodik a gyomra tájékán. Felállt. A szék éles robajjal borult a padlóra. A gépet ki se kapcsolta, a cipőfűzőt is csak a lábfejéhez gyűrte, és kiviharzott a lakásból. Az ajtó hangos dörrenéssel csapódott be mögötte.

A pultot ketten támasztották, előttük kisfröccs és üres felespohár. Az egyik a hang nélkül villódzó tévét bámulta, a másik a csapost nézte, aki kifejezéstelen arccal poharakat törölgetett.

Köszönés helyett a zsebében kotort. Elővett egy gyűrött kétezrest, ezt váltatta fel a csapossal. Mindet a gépbe dobálta. Meghúzta a kart, pörögtek a szilvák, cseresznyék, banánok. Mindössze három perc alatt bukta el az összes pénzt. Rezignáltan sétált ki a csendesedő városba. Talált a zsebében még pár érmét, húszasokat, tízeseket. A sarki éjjelnappaliban vett egy Kőbányit, ezzel indult tovább, céltalanul. Menet közben bele-belekortyolt. A fölé tornyosuló épületek teteje a sötétbe veszett.

Keze a hűvös, mustárszínű acélkorláton csúszott. A hídon sétált. A szigetről nedves fű és örökzöldek illatát hozta a szél. A mészkő mellvérthez ért. Megállt. A Duna csendesen hömpölygött alatta. Felszínén alig remegve tükröződtek a város fényei, a Parlament tornyai, a Lánchíd íve, a fogyó hold sarlója. Nézte a vizet, ahogy ráncos fekete selyemként tekereg a híd lába körül, apró, csillogó tajtékot vet, folyik tovább a tenger felé. Gondolatban sokadszorra pörgette végig az utolsó leosztást.

A rakparton autók fényszórói húztak csóvát, mögötte, a híd túloldalán, nevetve, kiabálva vonultak a szigetre ki-be. Körülötte minden élt, ő, mintha üvegkalitkában lett volna, csak bámulta a lassan áramló folyót. A hídon átrobogó autók lassulni kezdtek, a négyeshatos mintha a sínre dermedne, a Jászait már nem hagyta el. Csak a sokadik harangkondulást fogta fel. A lépések koppanása ritkult, majd megszűnt, a város morajlása elnémult. A Parlament kupolája felett repkedő madarak a reflektorokba fagytak, a rakparton egy biciklis állt meg suhanás közben, a járdákon sétálók rezzenéstelen pózokba ragadtak. Csak a Duna vize folyt tovább, egy uszadékfát sodort a Lánchíd felé. A város fényei lágyan vibráltak a folyó sima felszínén, mintha feneketlen kút aljáról tükröződnének vissza a csillagok. Alatta a pillérnél örvény keletkezett, a közepe fekete semmi, ebbe bámult bele.

Hangfoszlányokat hoz a szél; egy lány kacaját, egy fiú félszavait. Hátán jeges remegés fut végig, megfordul. A pár Pest felől közeledik, egymásba kapaszkodva, dülöngélve. A lány ajkán vörös rúzs, kinyúlt pulóvere alól rövid szoknya látszik ki, hosszú lábai össze-összeakadnak. A fiú kockás inge félregombolva, szeme alatt karikák. Megállnak a mellvértnél. A lány átöleli a fiút, beletúr bozontos szakállába. A fiú a korlátnak dönti, megcsókolja, a fenekébe markol a szoknya alatt.Szeretlek, mondja a lánynak, de mintha hangját kilométerekről hozná a szél. Sosem hagylak el, mondja, és felülteti a lányt a korlátra. Könnyedén ugrik fel mellé. Kézen fogva dőlnek hátra, mint az ágyban párnákra. A lány hosszú haja lobog, karjuk, lábuk elernyed, arcuk kisimul, zuhannak. Testüket hangtalanul nyeli el a folyó.

Magas fickó lépked felé, arca beesett, borostás. Csak a szeme alatti árok mutatja harmincnak. Kezében egy üveg vodka, alig van már az alján. Az évszázad startupja lett volna, mormogja maga elé. És mind leléptek. Nagyot húz az üvegből, állán csorog a szesz. Fektesd a pénzed anyádba, üvölti az éjszakába. Megbotlik, a korlátnak esik. Megtámaszkodik, az üveget elhajítja. Pörögve repül a fekete víz felé, de csobbanás sehol. Sóhajt, felnyomja magát, átemeli a lábát, és lemászik a túloldalon. Kitárja a karját, elrugaszkodik, repül az örvény felé. Még el sem éri, már valaki más könyököl a korlátra. Zakó, kopott nadrág, szájában sodort cigi. Repedezett bőrtáskájában kotor. Elővesz egy kis fekete könyvet, zsebéből öngyújtót. Apró láng kap a papírba. Hosszú narancsos csóvát hagy maga után, ahogy száll. Kezében gyűrött papírlap, rajta számok és a fejléc: Diákhitel. Darabokban hullik az index után. Mire az utolsó fecni is vizet ér, a srácot elnyeli a sodrás.

Mögötte fékcsikorgás. Szőke nő száll ki a terepjáróból. Ajtó nyitva, halk pittyegés jelzi az indítóban hagyott kulcsot. Magassarkúja kopog, ahogy a járdára lép. Haja kócos, szeme alatt elkenődött smink. Piros selyemruha tapad a testére, vállán táska, előbukkan belőle egy kis fej; fekete gombszem, bolyhos fül, nedvesen csillogó orr, halkan vakkant. A nő oda sem néz, kecsesen kilép a cipőjéből, átmászik a pillér felett. Lazán dől előre, háta mögött egy pillanatig még fogja a korlátot. Kék pizsamás férfi érkezik, határozottan menetel végig. Haja csapzott, lábán félpár papucs. Enyém a hadvezéri pálca, mely megveré Napoleont, kiáltja az éjszakába. Azonnal ugrik. Kár volt bezárni az OPNI-t, súgja valaki.

Egyre többen érnek a hídra, mint augusztusban, tűzijáték előtt. A tömegből egy lány lép elő, vörös, bedagadt szemmel. Arcát fekete szemfesték csíkozza. Nézi a folyót, kezében telefon, a kijelző facebook-kéken világít. Miért pont a húgommal? Az iPhone zuhan, a lány utána.Pornóztam régen, megtalálták a neten, mondja egy kosztümös nő, és most viszlát hivatali karrier. Engem megerőszakoltak a ligetben, válaszolja egy fiatalabb. Negyven évig dolgoztam becsületesen, de se nyugdíj, se feleség, se gyerekek, mondja a férfi, aki átsegíti őket a korláton. A két nő belé karol, együtt lépnek le a peremről.

Már nem egyesével, egyszerre többen is másznak és ugranak. Néhányan némán, mint a birkák. Ő pedig csak áll, nézi, ahogy az örvény sorra nyeli el a testeket, se tajték, se fröccsenés, mintha köddé válnának a vízen. Körülötte panaszok keringenek. Átmászik a mellvérten a pillér fölé. Leül a simára csiszolt kőtömbre, lábát a folyó fölé lógatja. A fények elfolynak, a hangok egybeolvadnak, alatta tágul az örvény. Széttaposott tornacipője orrán a gumi már rég megszürkült. Lerúgja magáról, lobog a cipőfűző, majd elnyeli a folyó. A csillogó fények és zuhanó testek egybeolvadnak, körbeveszik, húzzák magukkal. Szédül, fülében zakatol a világ, tagjait könnyűnek érzi, mintha a szél is fel tudná kapni. A Batthyány téren kongatni kezd a templom.

Üvegcsörömpölésre riadt. Kezéből kiesett az üres Kőbányai, a párkányon barna szilánkok hevertek. Mögötte elrobogott a négyeshatos, a járókelők tovább sétáltak. Zoknis lába a semmi felett kalimpált, alatta lenn a Duna hömpölygött tovább. Megdörzsölte a szemét, körbenézett, de az iménti tömegnek semmi nyoma nem volt. Óvatosan visszamászott a mellvért túloldalára. A járda alig volt hűvös. Már indult volna hazafelé, amikor meglátta a félpár magassarkút. Rongyosra taposták, de helyenként még csillogott a piros szatén. Odalépett és óvatosan felemelte, mintha különleges kincset tartana a kezében. Bizsergés futott végig a gerince mentén, a szíve szaporán vert, tenyere izzadni kezdett. Gyorsan kinyúlt pólója alá rejtette, mintha boltban csokit, és szinte futólépésben sietett le a hídról.

Kommentek

komment