Egy évtized után pont, és a sonkás tormatekercs – interjú a búcsúzó Grand Mexican Warlock alapítóival

NOWmagazin, 2019.01.22.

Idén lenne, lett volna, avagy éppen pont most tíz éves a Grand Mexican Warlock, de a jubileum ünneplése helyett január 26-án elbúcsúznak a közönségtől. Három iszonyú jó nagylemez, rengeteg lehengerlő koncert és megannyi más zenei projekt mellett lezárják a Grand tízéves karrierjét. Bár a döntésük véglegesnek tűnik, hagytak maguknak kiskaput. Múlton kesergés helyett miértek, nosztalgia és jövőbe pillantás – a zenekar alapítóival, Szabó Lacival, Hegyi Áronnal, Mohácsi Matyival és Undosszal beszélgettünk.

Kezdjük a nehezével. Gyanítom nem volt könnyű meghozni azt a döntést, hogy befejezzétek a Grandet, mi vezetett ide?

Undos: Egyszerűen nem tudtunk időt szakítani rá. Nem jött össze, hogy egy normális próbát összehozzunk, vagy legyenek koncertdátumok, nálam ez törte el a dolgot. Meg amiatt, hogy így szét voltunk esve, motiváció se nagyon volt részemről. Összetett dolog.

Csak az időhiány vette el a motivációt, vagy egyéb dolgok is?

Undos: A történet hiábavalósága.

Lac: De a hiábavalóság egy kicsit belülről is fakad, nem?

Undos: Nem, ha rendesen menő dolog lett volna, mint ahogy ment a Hell Sweet Hell ideje alatt, amikor folyton mentünk és csináltuk.

Lac: Igen, ezért mondom, hogy belülről fakadt, ez rajtunk múlt.

Matyi: Pedig pont a Hell Sweet Hell ideje alatt volt egy olyan európai turnénk, ami szerintem az egyik legdemotiválóbb dolog volt a zenekar történetében, mert kábé nulla embernek játszottunk a koncertek 90%-ában. Tök jó buli volt, tök jól éreztük magunkat, az egyik legszebb emlékem volt. Meg az is ott van, hogy hány éve játszunk a segglyuk színpadon a Fishingen, mégse sikerült egy nagyobb színpadra átkerülni sehogy se. Belülről mi nyilván látjuk, hogy mi a Grand, van egy idealizált képünk róla, és egy-egy ilyen fellépés kurvára megadta volna a lehetőségét annak, hogy kiteljesedhessen és megmutathassa magát rendesen ez a zenekar.

Undos: Igen, amikor kaptunk egy éjjel egyes Sziget színpadot, ott azért nem hagytuk cserben a tisztelt publikumot.

Lac: Mikor játszottunk mi éjjel egykor a Szigeten?

Undos: Kábé az első Szigetünk volt. Ahogy véget ért a nagyszínpadon a műsor, egyből ott mellette játszottunk. Már nincs is meg az a színpad, de akkor full tele volt.

Lac, még nyáron mondtál egy olyat, ami szerintem szép gondolat volt, hogy nem lett volna jó az új lemez, és így inkább nem is csináljátok meg. Szép alatt azt értem, hogy ezt kevesen ismerik fel és látják be. Miért érezted így? Elkészült egyáltalán a lemez?

Lac: Nem, csak két dal készült el, amik meg is jelentek még tavaly. Anno, amikor megjelent a harmadik lemez, kitaláltuk, hogy fél éven belül kiadunk egy negyediket a semmiből, meglepetésszerűen. Elmentünk Áronék tanyájára, ahol eltöltöttünk pár napot, berendeztünk egy kis home stúdiót, majd összeraktuk és felvettük az anyag alapjait. Egész jó dolgokat sikerült rögzíteni, csak aztán elúszott és nagyon sok idő eltelt. Igazából ez a lemez akkor lett volna jópofa, ha tényleg kijön nem sokkal a III után. Amikor már közeledtünk a végéhez, egyre inkább megmutatkozott, hogy talán mégsem kéne ezt erőltetni. Nem lett volna értelme kiadni egy olyan albumot, amit mi magunk sem hiszünk el igazán.

Áron: Előtte úgy dolgoztunk, hogy folyamatosan, minden héten többször találkoztunk, próbáltunk, minden szinten összeértünk, de ez az időszak meg inkább olyan volt, hogy már azt is nehéz volt összehozni, hogy mindenki ott legyen. Én azzal, hogy leköltöztem, kiestem ebből az egészből, de mindenki kicsit szerte ment, így az a metódus, amivel a korábbi lemezek készültek, nem tudott megtörténni ezalatt az idő alatt egyszer sem. Lehet, hogy ha még két hetet nyomtunk volna a tanyán, akkor kész lett volna, én úgy érzem, hogy nem is volt rá elég idő, vagy legalábbis nem úgy, ahogy szépen megértek az előző lemezek dalai.

fotó: Zsiga Pál, ZöldPardon, 2013.7.17.

Mennyire végleges a döntés, hogy akkor ez most tényleg búcsúbuli?

Undos: Ki tudja? Ezt most eltesszük, ez biztos. Soha ne mondd, hogy soha.

Lac: Igyekeztünk ezt az egészet úgy kommunikálni a külvilág felé is, hogy azért nem vetettünk még keresztet erre az egészre.

Undos: Lacival megcsináltuk a Grand hakniverzióját, amivel járhatunk majd vidéki diszkókba.

Lac: Mi nem azt mondtuk, hogy itt a vége és soha többé, így elkerülve azt, amit sok zenekar végigjátszott már, hogy nagy csinnadrattával feloszlanak, aztán másfél év múlva már hirdetik is a következő bulit. Mi fenntartjuk magunknak a jogot, hogy bármikor visszatérjünk, de az is előfordulhat, hogy ez soha nem történik meg. Mindenesetre kell még egy kis idő, hogy számunkra is világos legyen, mit akarunk még ettől a zenekartól.

Matyi: Eléggé fontos összetevője volt ennek a hagyjuk és engedjük el sztorinak az is, hogy már kezdtük egymást gyűlölni. Tök jó kis modellje volt, amit ennek az interjúnak a kapcsán is láttál, a végén már éreztem, hogy mindenki otthon veri a fejét a falba. Egy idő után ez egy csomó vélt konfliktust generált.

Lac: Szerintem épp ez a szomorú, hogy a végén már konfliktusok se nagyon voltak. Úgy voltunk vele, hogy áh, hagyjuk… Undos mondta ki végül, hogy tele lett a töke.  Amikor először ezt emailben jelezte, nem nagyon kellett magyaráznia, kurvára értette mindenki, hogy mi a baja, és ha nem ő mondta volna ki, lehet, hogy két héttel később én, vagy valaki más.

Tavasszal jelentettétek be, hogy vége és azóta azért sok idő telt el, benne lehetett volna a pakliban, hogy meggondoljátok magatokat…

Lac: Röhej, még feloszlani se tudunk tisztességesen… Azért telt el ennyi idő, mert amikor megdumáltuk, hogy feloszlunk, akkor felmerült a hogyan kérdése. Legyen vége, és ennyi volt, vagy legyen valami búcsúkoncert? Hááát, legyen valami azért – mondtuk. Oké. Mikor? Naptárak elő. Ez május környékén volt, nézegettük a nyár végét, a szeptembert, az októbert, de mindig volt valakinek valami. Aztán 2019 januárig kellett mennünk, hogy találjunk egy dátumot, ami mindenkinek jó.

Matyi mondta az előbb, hogy mindannyian látjátok, hogy mi a Grand. Mi a Grand? Nem szeretitek a zenei skatulyákat, nem is erre gondolok, hanem, hogy nektek mit jelent a Grand.

Undos: Na, mi a Grand?

Matyi: Egy nem létező zenekar.

Undos: Egy valaha létezett zenekar. Egy olyan önkifejezési forma, amit az előbb a Matyi is mondott, hogy mindannyian majdnem mindent itt tanultunk meg a felnőtt zenészéletünkre vonatkozólag. Gyakorlatilag egy nagy folyam, aminek tök jó volt a részese lenni. Nekem is egyértelműen a Grand a valaha volt főzenekarom.

Lac: Nekem az Aeons a tükörképe volt az akkori önmagamnak. Semmilyen más lemez nem készült, és lehet, hogy soha nem is fog, ami ennyire az, ami vagyok. Nem ugyanilyen mértékben, de a többiről is el tudom mondani ugyanezt. Igazából ez volt az én zenekarom. Nyilván a többieké is, de ez volt az én bandám. Mint ami Áronnak a Jazzékiel.

Matyi: Valószínűleg ezt inkább a rajtunk kívüli, Grand Mexicant ismerő emberektől kéne megkérdezni, hogy nekik mi a Grand. Talán külső szemmel-füllel jobban meg tudják mondani.

fotó: Zsiga Pál, A38, 2014.7.18.

Áron: Én nagyon megéltem a változásokat. Amikor bekerültem, akkor már készen voltak a lemez témái, konkrét, megírt billentyűk voltak például. Nekem eleinte annyi volt a dolgom, hogy ezeket megtanuljam. Az hogy a végén ez szinte már teljesen rám volt bízva, folyamatosan alakult ki. Nyilván továbbra is sok volt, amit a Szabó hozott, de változott az arány. Ezt az egész utat nagyon élveztem. Szerettem azt is, hogy ha még kurva nagy linkek voltunk is, de időt szántunk rá. Laci bele is halt párszor, hogy egyben tartson minket, közben valahogy mégis mindenki akarta csinálni és valahogy mindig az lett a vége, hogy működött. Itt van a teremben például ez a szebb napokat megélt nagybőgő, erről is az jut eszembe, hogy volt az Artisjusnak egy gálája, ami összességében borzasztó volt…

Matyi: De az a sonkás tormatekercs viszont kurvajó volt.

Áron: Emlékszem, akkor éreztem azt először, hogy igazán ismerjük egymást, hogy ennek igazi tagja vagyok, hogy ezt én is nagyon szeretem. Akkorra már többször megadatott, hogy nagyzongorán játszhattam a témákat. Az első Grand Mexican akusztikus átültetések szerintem aranyosak voltak, de nagyon gyerekcipősek, aztán elkezdtem azt érezni, hogy egyre jobbak.

Lac: Általában egyetértünk ilyen dolgokban, de ebben nagyon nem. Szerintem a második MR2 Akusztik sokkal szarabb, mint az első.

Áron: Nem erre gondolok, hanem arra, hogy hangosan szóltunk kurva sokáig, és azt nekem kurvajó volt megélni veletek, hogy ez így is működik. Az időrendet nem tudom, csak azt tudom, hogy a sonkás tekercs ott az Artisjuban nagybőgővel, nagyzongorával nagyon jó volt.

Lac: Meg megcsapott a jogdíj szaga.

Áron: Az ott meg…

Matyi: Ami még eszembe jut, és ezt más zenekaraimról nem tudom elmondani, hogy attól függetlenül, mennyire összetett meg sűrű szövetű a zenénk, 12-től 80-ig bármilyen zenei kultúrából érkező emberek, valahogy jobban értik. Faterom felhívott, amikor az első lemez megjelent, hogy na végre bazmeg valami, amit én is értek.

Undos: Az öreg Somló hogy szerette…

Matyi: Igen, kicsit ilyen korosztályokon felüli lett végre, vagy lehetett.

És akkor mégis hogyan lehet az, hogy nem lettetek “világhírűek”, értsük ezt erősen idézőjelben. Hogyhogy nem sikerült áttörni azokat a bizonyos falakat? Mik voltak ezek a falak?

Undos: Kaptunk az elején egy elég jó hype-ot.

A “supergroup” megnevezéssel?

Undos: Igen, ott mindenki áradozott, de nyilván ez is egy tizenötperces történet volt, utána ez elkezdett megcsappanni. Nyilván elég sokat vártunk az első és a második lemez között, az ott egy vízválasztó volt.

Matyi: Meg ott azért beleszólt a Somlóval való szétszakadás, doboskeresés, voltak azért göröngyök, amiket lassabban és nehezebben vettünk, mint ahogy lehetett volna. Nem tudom, hol ment meg a dolog. A harmadik lemeznél szerintem megint jött egy ilyen hit, azt éreztem, hogy ez most megint kurvajó, csak lehet, hogy túl sok idő telt el a kettő között és egy totál új közönség nőtt fel, akik már nem tudták, hogy mi ez a zenekar.

Lac: Magyar zenekar vagyunk, ezt is tegyük hozzá.

Undos: Nem gondolom, hogy sokkal könnyebb dolgunk lett volna egy akármelyik másik országban.

Matyi: Na, jó, de próbálkozhattunk volna külföldi terjesztéssel is.

Lac: Én sokkal jobban megtanultam megbecsülni azt, ami megadatott. Jópár hasonló zenekart ismerünk, a baráti körünk tele van ilyenekkel, akik még inkább megrekedtek egy adott szinten, nekünk ahhoz képest szerencsénk volt. Tök nagy dolog, hogy egyáltalán tudtunk koncertezni, viszonylag normális helyeken, fasza stúdiókban lemezeket felvenni, megjelentetni bakeliten, videoklipet készíteni. Szóval szomorkodás helyett inkább próbálom pozitív érzésekkel lezárni ezt a fejezetet.

Undos: Eléggé lejtmenet, amibe már az elején belecsöppentünk. A 2000-es évek közepén valami megindult zenei téren, aztán vissza, és mi a megint visszában kezdtük a Grandet, és egyelőre nem úgy néznek ki a trendek, hogy felfelé ívelne ez a pálya a közeljövőben. Nyilván a magyar zenei piac is közrejátszik ebben, a rádió monopol helyzete, a Petőfi rádiós sztori, még az olyan műsorokat is megszüntették, mint az MR2 Akusztik. Már nem is létezik a stúdió sem. Nem egy könnyű időszakban kezdtük és egy még nehezebb időszakban fejezzük be.

Lac: Igen, meg az a korosztály, akik most kezdenek szórakozni járni és önállósulni, azok kurvára nem ebben vannak, azt se tudják, mi az élőzene.

Undos: Nekik az a koncert, hogy egy csávó áll a színpadon egy pult előtt és mutogat.

Matyi: Mikiékkel dumáltam ezt [Görög Miki, a Corvintető ex-programszervezője – a szerk.], hogy vajon miért? Nem sokkal egyszerűbb elhívni egy csávót, aki bedug egy USB-t, mint hozni-vinni a hangszereket? Külön technika, szállás, kaja, inkább jöjjön a csávó, dugja be a szarát, aztán hadd szóljon. Ezért nem kedvez a jelen és a jövő az élőzenének, mert senkinek se éri meg, a közönséget meg nem érdekli sokkal jobban.

Mik voltak a legjobb és legnagyobb szubjektív pillanataiok a zenekar tíz éve során?

Matyi: Nekem a III lemez és az elkészítése. Meg utazni nagyon jó volt.

Undos: Nekem is mindenképpen az élő koncertek voltak a kiemelkedők ebben a zenekarban. Koncerten ott voltunk hatan a színpadon és kentük neki, ebből mindig tök jó energianyaláb tört ki. Engem annyira nem érdekel, ha nincs közönség, egy embernek is meg tudok halni, csak azt szeretném, hogy jól szóljon, egyben legyen, kurvára sugározzon belőle az energia, mindegy, hányan hallgatják. Épp ezért nem is éltem meg tragikusan ezeket az európai turnékat, szimplán kurva jó volt menni, minden nap nyomni, elveszni a városokban.

Lac: Nekem egy kicsit nehezebb volt a Granddel, mint bármelyik másik zenekarommal, mert volt egy ilyen rögeszmém ezzel kapcsolatban és lehet, hogy egy picit túl magasra tettem a lécet. A legtöbbször azt éreztem, hogy nem történik meg a varázslat, amitől az egész kiteljesedhetne. Ettől sokszor befeszültem és nagyon kevésszer tudtam igazán élvezni a koncerteket. Az utolsó 3-4 évben ez megváltozott, pontosabban én is változtam és a zenekar is, mondhatni egymáshoz szelídültünk. Azóta többnyire élvezem a koncerteket.

Matyi: Most még van kettő koncert, amit utálhatsz.

Áron: Igen, hát, nyár óta azért jó, ha egyszer még játszunk a búcsúkoncert előtt.

Undos: Nyilván felkészülőkoncert jellege van a dolognak, hogy még a nagy megmérettetés előtt tudjunk játszani.

[UPDATE: a kecskeméti koncert az interjú megjelenése előtt volt, már csak az Akvárium van hátra – a szerk.]

Nyilván nem szó szerint értetted a “nagy megmérettetést”, de azért ha jobban belegondoltok, szerintetek múlik rajta valami?

Undos: Áh, mi múlna rajta? Semmi. Csak úgy idézőjelben mondtam.

Lac: Egyébként szerintem a magunk szempontjából igenis múlik. Hogy hogyan engeded el, milyen szájízzel, hogy úgy raksz-e pontot a végére, hogy de szar volt ez az utolsó koncert, vagy úgy, hogy iszonyú jó volt.

És hogyan tovább? Nyilván nem áll meg az élet a Grand után sem.

Matyi: Én megyek innen melózni 11-re.

Áron: Én hazamegyek a tyúkokhoz.

Matyi: A Trillion jól működik.

Lac: Már az se sokáig :)

Matyi: Tudatosan nem teszem olyan magasra a lécet, mint a Szabó.

Lac: Már én sem.

Áron: A Jazzékiel lemez az készül.

Undos: Mint mindig.

Áron: Igen, örökké készül. Mi ott fogunk találkozni Lacival sokat.

Lac: Hát olyan sokat azért nem.

Undos: A Grandnél többet.

Lac: Áronnal amúgy van egy tök jó kis közös bandánk a Jazzékiel mellett is. Meg Hubával. Van egy komplett lemezanyag.

Undos: Ilyenem nekem is van Hubával. Meg a Závadával csinálunk most egy színházi projektet, az lesz a címe, hogy Tizenkét szék, most írjuk a zenét hozzá.

Décsy Eszter
Fotók: Zsiga Pál

26-án találkozunk a búcsúkoncerten az Akváriumban!
Az összes eddigi Grand Mexican Warlock cikkünket itt találjátok!

Kommentek

komment