Csoki, sör, zegzugok – össze-vissza Belgiumban

Hosszú volt a nyár, a fesztiválok, a magazin, a munka, és be voltam már sózva, hogy úton legyek és egy kicsit megfeledkezzek mindenről úgy igazán. Azerbajdzsánról lemondtam, majd máskor. Hogy jött akkor Belgium? Hmmm… A fene tudja. Én is láttam az In Bruges-t. Zegzugokat akartam, megnézni pár Bosch festményt, jó sört és csokit, sokat sétálni, dolgozni a kéziratomon és a kötetemen. Annak is itt volt már az ideje, hogy újraolvassam az Utas és holdvilágot. Jó ötletnek tűnt.

“A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.”

Először is a parfümillatú Brüsszel. Úgy éreztem, hazaértem. Brüsszel ugyanis sokban emlékeztetett London egyes részeire; a sárga és vörös téglás keskeny sorházak, régi és modern épületek ellentéte és harmóniája, török és paki kebabosok és kisboltosok, ízlés, elegancia, kiegyensúlyozott arcok. Na, meg a turisták.
Amélie, akinek a kanapéján a macskájával osztoztam, nem sok mindent tudott Brüsszelről, cserébe főzött egy jó zöld levest (alga, brokkoli és cukkini) és a kezembe nyomott egy kulcsot, hogy szabadon garázdálkodhassak. Ezek után elment dolgozni, én meg elindultam a központba, lényegében tervek nélkül. Annak ellenére, hogy össze-vissza kanyargó dimbes-dombos utcák hálózzák be a várost láthatóan minden logikát mellőzve, egyszer sem sikerült eltévedni, pedig térképet ritkán láttam. Sőt, a Királyi Szépművészeti Múzeumot egyből sikerült megtalálni, ezzel ki is pipáltam a ‘kötelező látnivalók’ listám első (és egyben utolsó előtti) tételét. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy akkor mit fogok csinálni az elkövetkezendő 8 napban, de megrántottam a vállam és bementem. Hieronymus Bosch egy képét kerestem, ami éppen nem volt ott, helyette egy másik, sokkal izgalmasabb képét sikerült megtalálni. Elképesztő, hogy cirka 400 évvel Dalí előtt majdnemhogy tökélyre fejlesztette  a szürrealizmust az emberi bűnök legmocskosabb manifesztációján keresztül.

Mivel a 15-16. sz.-i festészet amúgy tökéletesen hidegen hagy és a nap is szemtelenül gyönyörűen sütött, addig mászkáltam a városban, míg már végképp nem tudtam állni a lábamon. Sikerült olyannyira elkerülnöm a turistákat, hogy (bár a Grote Markt, a főtér közelében volt) a helyiek által is alig ismert és tökéletesen rejtett kocsmánál lyukadtam ki. Két csokibolt között egy jelentéktelen kapualj és egy alig méter széles sikátor vezetett az alig nappali méretű kocsmához. Festett ólomüveges régi ablakok és ajtó, kandalló, nehéz fa bútorok, mintha visszamentem volt 2-300 évet az időben. És persze kellemesen nagy sörválaszték, amiből egyszer sem sikerült 8%-osnál gyengébbe belenyúlni. A legjobban egy Blonde de Brugge nevű nagyon világos, enyhén savanykás és édes búzasör tetszett, ezt fagyasztott kis füles korsóban adták, míg az apátsági sörökhöz talpas üvegkehely jár.

“Hajnalban felébredt a hidegre és az első világosságra, és álmosan szétnézett a kertben. A ciprusok alján mindenféle sírkeresztek álltak: a városka camposantójában, temetőjében aludt!”

A reggeli kávé mellett pont ezt a részt olvastam, és mivel továbbra sem volt tervem, elhatároztam, megkeresem a nagy brüsszeli temetőt. Parkra vágytam, hogy olvasgassak tovább és a temető nem is volt messze. Nem túl különleges régi, mohával benőtt sírok között sétálgattam az árnyas sírkertben tökéletesen egyedül. A nap átsütött a hatalmas fák levelein, minden nyugodt volt és csendes, és a mókusokon kívül csak két fickóval találkoztam. Az egyik sírásó volt, a másik egy 50 pluszos forma forrónaciban, aki itt intézte a délelőtti karbantartó kocogását.

A buszt elterelték tüntetés miatt, gondoltam leszállok és megnézem, aztán gyalog megyek tovább. Nem tudom, hogy volt-e “Mondjon le!” vagy bármi hasonló, de kifejezetten vicces kívülről figyelni egy francia nyelvű tüntetést. Nem kötött le sokáig, így lyukadtam ki, szintén merő véletlenségből a Grote Mart (Főtér) közepén, amihez az út mocskosul sok csokoládébolton keresztül vezetett. Mint a mesében. Képtelenség megállni, hogy be nem menj egybe! Csokoládés ujjaimat nyalogatva lézengtem a téren. Hatalmas, túldíszített és agyon csipkézett-aranyozott épületek veszik körül a teret, ami így már-már ízléstelenül szép, de 3 percnél tovább képtelenség megmaradni a turistáktól. Egy mellékutcában beültem inkább egy sörözőbe írogatni egy kicsit. A csapos jó arc volt, estig nem is nagyon mozdultam onnan. Kiderült amúgy, hogy ez egy melegbárféle. Elég kellemes kis hely volt, mindenki barátságos, meghívtak pár sörre, én meg sehova nem siettem éppen. Palm-ot ittam, ez egy belga amber ale, csak 5.2%-os, kellemesen komlótól kesernyés, enyhén mézes utóízzel és nagyon emlékeztetett egyes angol sörökre.

“Akut nosztalgiám van. Szeretnék fiatal lenni. Van arra valami orvosság?”

A graffitik sok mindent elmondanak egy városról és lakóiról. Egy jó bolhapiacozás után a külváros felé sétáltam, az egy négyzetméterre jutó hajléktalanok és a falfirkák/festmények száma méterről méterre nőtt. Bár a falak rogyásig tele voltak fújva, kevés volt az igazán eredeti, zseniális vagy egyszerűen csak szép alkotás, és ami egyből feltűnt, egyik sem foglalkozott társadalmi témákkal. Tegyük hozzá, hogy sem franciául, sem hollandul nem beszélek, így a feliratokat nyilván nem értettem, de a képi nyelv is elég ahhoz, hogy átlássam; valószínűleg nem sok komoly vagy égető problémával találkozhatnak az itteni fiatalok. Amélie persze mesélt érdekes dolgokat a rendőrökről, akik bármiért (pl átmész a zebrán piroson) bevihetnek, meg azért a politikusaikat nekik sem kell félteni, ha hülyeségről van szó, de még 8 nap múlva is az volt a benyomásom, bizony egy erősen jóléti államban vagyok.

Erre a napra még egy igen különös dolog esett, a Manneken Pis, Brüsszel legnagyobb szimbóluma, ez van a legtöbb hűtőmágnesen, kulcstartón, bögrén, pólón, etc. Nos, az egész nem nagyobb, mint egy 2 literes PET palack és boldog-boldogtalan ott durrogtatja előtte a szelfiket, szóval még sorba is kell állni, hogy láthasd egyáltalán. Komolyan a város legnagyobb látványossága egy kb. 40 cm magas hugyozó pucér kisfiú? A brüsszelieknek vagy valami különlegesen kifinomult humorérzékük van, vagy valami komoly baj lehet velük.

“Én most nem a fáradtak és betegek, nem az öngyilkosjelöltek halálvágyáról beszélek, hanem azokéról, akik életük teljességében, sőt éppen azért, mert életük olyan teljes, vágyódnak a halál felé, mint a legnagyobb eksztázis felé, mint ahogy halálos szerelemről beszélek. … Ezért mondom, hogy a meghalás erotikus aktus…”

Esős vasárnap reggelre ébredtem. Ideje volt tovább mennem, de előtte még nekiindultam egy könyvkötőmúzeumnak, amiről előző este hallottam. Valójában egy nemrég megnyitott magánkönyvtár, de könyvtárnak is és múzeumnak is csak nagyon erős jóindulattal lehetne nevezni. Viszont volt egy nagyon érdekes időszaki kiállításuk. Frans Mansel flamand festő, fametsző grafikus volt. Festményei nem különösebben érdekesek, de a metszetei nagyon megfogtak. Mélyek, sötétek, fájdalmasan reflektálnak a világháborúk borzalmaira, elembertelenedésére. Ez a kiállítás önmagában megérte a beugrót az egész “könyvtárba”.

Az esőt Brüsszelben hagytam, a napsütés és Brugge felé robogtam a vonaton. Izgatottan szálltam le. Iszonyatosan kíváncsi voltam Bruggere, de ami végül ott fogadott, az minden képzeletemet felülmúlta. A gravitáció ezerrel húzta a számat lefelé, pislogni alig mertem. Mintha visszamentem volna 400 évet az időben, a kacskaringós, zegzugos kis utcákon szaladtam végig a hostelhez, hogy minél hamarabb lepakoljak és belevessem magam a csatornák és sikátorok útvesztőjébe. Itt nincsenek távolságok, csak labirintusszerű kis utcák, ezeréves házak és katedrálisok, kápolnák, szobrok, domborművek, és macskakő, rengeteg macskakő. Csak azért nem éreztem úgy, mintha álmodnék, mert valaki mindig belemászott a képbe. Pontosítok, 20-30 fős csoportok másznak be a képbe egymás nyakán taposva másodpercenként. De mivel sikerült újra betegre ennem magam mindenféle édes-krémes-olvadós kézzel készült trüffellel, semmi nem tudott kihozni a sodromból. Mindenesetre beültem egy sörre az egyetlen turistamentes, talán legkisebb kocsmába, ahol a kinti táblára ennyi volt írva: We’ve got beer as icecold as your ex-boyfriend’s heart! Nem mehettem el mellette. Ráadásul egy kellemesen széttetovált svéd pultos csaj fogadott odabent, akivel kb 2 perc alatt pacsiztunk le, várt is vissza este, mert állítólag akkor sokan vannak, helyiek, reggelig. Mivel vasárnap volt és a kocsma sem tűnt a legfelkapottabb helyek egyikének, voltak kétségeim, de megígértem, hogy visszajövök. Addig viszont még várt rám a város. A lemenő napban vörösen izzottak a házak apró téglái és visszacsillantak a csatornák sötét víztükrén. A levegő csak lassan hűlt, az emberek kezdtek eltűnni az utcákról. Besötétedett. Az izzó, ódon, vöröses város gyöngyházfénnyel ragyogó sejtelmes ékszerdobozzá változott át. Valóban tündérmese, amiben az i-re a pontot az az érzés tette fel, hogy hajnali 4 van, egy árva teremtett lélek sincs rajtam kívül közel s távol és erősen illuminált állapotban járom az utcákat újra. A kocsmában valóban megjelentek a törzsvendégek és nyitva volt sokáig…

“Sosem az kerül pénzbe, amiért igazán érdemes élni. Egy krajcárodba sem kerül, hogy szellemed be tudja fogadni a dolgok ezerféle nagyszerűségét, a tudományt. Egy krajcárodba sem kerül az, hogy Olaszországban vagy, hogy olasz ég van fölötted, hogy olasz utcákon járhatsz és olasz fák árnyékában ülhetsz le, és hogy mikor este lesz, olaszul megy le fölötted a nap.”

Hétfőn nem csak a múzeumok, hanem a kocsmák, kávézók és éttermek nagy része is szünnapot tart. Hülye egy szokás, de ez van. Jobb dolgom nem volt aznapra, csak sétálni és írogatni, ment is mindkettő magától. Ráadásul a vasárnapi turisták is eltűntek, így egy sokkal családiasabb, barátságosabb Brugge került elő. Miközben a jegyzeteim felett támasztottam az asztalt és jó erős helyi sört iszogattam, hirtelen rádöbbentem, hogy hatodik napja vagyok egyedül. És ez nem zavart. Sőt, kifejezetten élveztem, hogy hol kívülálló idegennek, hol a felszín alá bújó felfedezőnek érezhettem magam, magammal, anélkül, hogy igazán meg akarnék szabadulni tőlem. Vajon ilyen, amikor az ember egy kicsit magára talál? Vagy csak Belgium, az erős sörök és a fullasztóan nagy mennyiségű csokoládé teszi? Meg az őszi színek, a napsütés és a nem túl távoli tenger enyhe és friss levegője?

“Tudta, hogy az utas nagyon régóta megy egyre elhagyatottabb tájakon, izgatott fák és stilizált romok alatt, viharok és farkasok rettegtetik, és talán nincs más senki sem, aki olyan éjszakában vándorolna és olyan egyedül.”

Zuhogott. Nagyon. Brugge egy újabb arcát sikerült így megismernem. A macskakövek nagyon tudnak csúszni, ha vizesek… Korán reggel összepakoltam. Nem kértem az esőből, de egy nagy utolsót még elindultam sétálni az esernyőmet szorongatva, első utam a Basiliek van het Heilig Bloed-hez, azaz a Szent vér bazilikához vezetett. Ellentétben a filmmel, sehol egy koponya, csak egy kicsike kápolna, pár közepesen szépen festett ólomüvegablak és egy túldíszített aranydoboz (megtekinthető 2 Euróért), amiben állítólag Jézus vére van. Szerintem óriási parasztvakítás az egész, de kívülről legalább jól néz ki.
Burggeben is őriznek egy közepesen izgalmas Bosch képet a Groningemuseum-ban, és itt sem ez volt a legérdekesebb dolog, de megérte bemenni. Elsősorban bruggei festők képeit tartják a legrégebbitől az egészen modern installációkig, sőt, még egy Magitte képük is van. A csúcspont Woestyne Utolsó vacsorája volt, de a java a legvégén volt, Ellen Harvey kiállítása, aki a város és a vizek kapcsolatára reflektálva az egyik falon tükör mögé rejtett festményeket használt installációként, szemben vele megfestette Brugge térképét, a csatornákat és tavakat tükrökkel lefedve, így a saját reflexiónkat mutatva a vízfelszínen. Hatalmas ötlet!

Az eső nem adta fel, és egy darabig én sem. Találtam egy tenyérnyi kis parkot az apokalipszis négy lovasának megrázóan modern bronzszobrával (Rik Poot munkája 1924-ből), majd adtam az időjárásnak egy kávényi időt, de semmi változás. Én voltam a gyengébb. Ahogy az állomás felé sétáltam, még egyszer utoljára visszanéztem a zuhogó esőben. Ebben a pillanatban kisütött a nap, hogy az utolsó képem Bruggeről egy gyönyörűen csillogó és izzó, lenyűgöző látvány maradjon.

“Furcsa, időszerűtlen humor vett rajta erőt, és megállapította, hogy a nagy aktus határozottan rosszul kezdődik.”

Vissza Brüsszelbe. Még több eső, szélvihar, táska a hátamon és baleset miatt nulla tömegközlekedés. Szerencsére az utolsó nap ennél sokkal jobban indult. Nem szándékosan ugyan, de a Magritte Múzeum a legvégére maradt. Ahogy arra sétáltam, igyekeztem a város minden apró részletét, illatát magamba szívni. A kiállítás óriási, átfogó és magával ragadó, zseniális képekkel. Utána késő estig kolbászoltam és próbáltam megtalálni a városnak azon pontjait, amik a leginkább megragadtak. A nap végére hulla fáradtan, de hiányérzet nélkül ültem le az utolsó sörre ugyanabban a kis kocsmában, ahova első este véletlenül tévedtem be. Sokat gondolkoztam a dolgaimon és negyedszerre olvastam ki a könyvet. Ezzel a sörrel nem csak az őszölésemet zártam le (a körülményekhez képest ünnepélyesen), de egy hosszabb időszakot is az életemben, ahogyan az utazás során a novelláskötet utolsó darabja is megszületett. Ideje lesz lapozni egyet. Még ha nem is úgy, ahogy Mihály.

“Apja elaludt, és Mihály kibámult az ablakon, a hold fényében próbálta kivenni a toszkán helyek körvonalait. Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”

Az idézetek Szerb Antal 1937-es Utas és holdvilág c. regényéből valók

pic

Kommentek

komment