Cape Town, pingvinek, cápák, hegyek és borok – gasztro-roadtrip Dél-Afrikában

Mi kell egy tökéletes dél-afrikai nyaraláshoz? Egy repjegy Cape Townba. Más nem nagyon. Persze, az sem árt, ha van egy barát, aki ismeri a környéket és a legjobb bárokat, esetleg szerez egy autót és körbevisz az ország néhány városán, borvidékén, óceánpartján és a sivatagon.

Mindösszesen annyit tudtam, hogy Cape Townba érkezem, ahol éppen akkora szárazság van, hogy napi 50 liter/fő-re korlátozták a vízhasználatot, és majd onnan jövök vissza, aztán lesz, ami lesz. Egy kicsit azért utánanéztem az országnak, mert a földrajz és töri óra régen volt már. Angolok, hollandok, gyarmatok, felfedezők, miegymás. Először Bartolomeu Dias lépett partra a Jóreménység fokánál 1488-ban. 1652-ben a hollandok alapították Fokvárost kereskedőtelepként, ezt 1814-ben megvették az angolok, így a búrok (főleg holland és flamand telepesek) elindultak a kontinens belseje felé, de ez nem tetszett a zuluknak (Blod River-csata), sem az angoloknak, így mindenki háborúzott mindenkivel. A teljes sztori ott a Wikipédián. Maga a Dél-afrikai Köztársaság megalapítása az 1900-as évek elejéig váratott magára, teljesen függetlenné 1961-ben vált, és itt lépett be a hírhedt apartheid rendszer, a faji megkülönböztetésen alapuló berendezkedés egy mintapéldája. Bár a rendszer 1994-ben Nelson Mandela, az első fekete miniszterelnök megválasztásával  megdőlt (megérdemelte érte a Béke Nobel-díjat), hatása még mindig erősen érződik. Az ország idén ünnepli Mandela születésének 100. évfordulóját, és egészen véletlenül pont idén, amíg ott voltam, szó szerint kirúgták a jelenlegi miniszterelnököt, Jacob Zumat, aki hírhedten korrupt és szélsőséges nézetei miatt az ország egyik rákfenéje volt. Bár jóval szélsőségesebben működik ugyan, de rengeteg közös vonást fedeztem fel az ország jelenlegi működése, és Magyarország jelenlegi helyzete között, de ebbe talán jobb nem belemenni így az elején.

Közel egy napos utazás után télikabátban, csizmában, sálban landoltam Fokváros/Cape Town/Kaapstad repterén. Azonnal leolvadt rólam a ruha, a hőmérő 29 fokot mutatott, én meg nemrég még otthon fagyoskodtam. Az útlevélellenőrzésnél a tiszt feltett néhány kellemetlen kérdést, majd kiderült; neki ilyen a humora. Nem kellett, hogy megizzasszon, meleg volt amúgy is. Ahogy kiléptem, egy régi jóbarátom, ex-főnököm várt rám vigyorogva, rövidgatya-póló-papucsban. Shaun Durbanből, az oszág keleti partjáról származik, de 15 éve angliában él, még onnan ismerjük egymást, de most itt, a nyugati parton kezd bizniszelni, és úgy volt vele, jó ötlet lenne, ha meglátogatnám. Én is így gondoltam. Terepjáróba be, indulás Cape Town belvárosába, ahol a Table Montain oldalában kanyargó, pálmafás úton száguldva véletlenül egy régi cimborája, Tyron vágott elénk kocsival, majd integetve megbeszélték, hogy igyunk is egy sört ennek örömére, úgyhogy beérve a városba egy eldugott kis szörfös bárban kikértük az első dél-afrikai sörömet.

Mosdóban rövid gatyába öltözés, sörbe belekortyolás – nem tudom, mikor esett ennyire jól utoljára egy jó hideg IPA. Tyron egyébként fotós, hivatalosan a helyi Red Bull extrémsport-fotósa, ami mellett egy csomó más izgalmas dolgot is csinál, úgyhogy nem volt nehéz összehaverkodni. Innen a szállásra mentünk lepakolni, és az első dolog, ami feltűnt, hogy minden ház kerítése szinte atombiztos, szögesdrótokkal, kamerákkal, minden ajtón és ablakon rács. Hiába jártunk jó környéken, ez az egész országra jellemző, és nem véletlenül. A város szélén (általában minden város szélén) hatalmas, színes township-nek hívott nyomornegyed vagy slum terpeszkedik, hullámpalából és raklapokból tákolt viskók, ameddig a szem ellát. Innen fehér ember ritkán jönne ki élve, de még a feketék között sem mindegy, ki melyik törzsből származik. Sok ilyet láttam útközben, és mindig az jutott eszembe, hogy mennyire szerencsém van a saját életemmel. Kemény impulzus. 

A megérkezés örömére elindultunk a belvárosba. Nagyjából 10-15 perc sétára volt a Long Street, e köré csoportosul a legtöbb – legalábbis engem vonzó – dolog; kis bárok és kávézók a mellékutcákban, tetoválószalon, könyvesboltok, és lenyűgöző, még a telepesek után maradt 1800-as és 1900-as évek fordulója-környéki viktoriánus acélcsipkés-korlátos színes épületek, a háttérben kissé old school felhőkarcolókkal, és a szinte mindig látható Table-heggyel. Zsibongó, élettel teli, vidám város, ahol egyszerre van jelen a szolid hipszterség, a fehér jómód és a legszegényebb fekete réteg. Az első bár, ahova bemelegítésnek beültünk a The House of Machines volt, egyszerű kis hely, remek klasszikus koktélokkal, keddenként élő zenével kísérve, ide mindenképpen érdemes beugrani. Innen átmentünk a pár sarokkal arrébb, a Wale Streeten lévő egyszerűen The Gin Bar névre keresztelt, ám Honest Chocolate kávézónak álcázott gin bárba. Ahogy keresztülmész a kis kávézón egy apró belső udvaron át a még kisebb bárba lépsz be, ahol (néhány tequilát leszámítva) csak ginek sorakoznak a polcon. Lehetett válogatni. Ahogy arra már korábban utaltam, Shaun épp ginnel bizniszel itt, úgyhogy gyorsan össze is haverkodtunk a pultosokkal (James és Cameron, bár gyanús, hogy csak ugrattak), és otthagytunk nekik egy névjegykártyát, nehogy baj legyen. Az elképesztő ginválaszték mellett a srácok valóban értik is a dolgukat, és kiderült, hogy fent egy kis koktélbár is működik, limitált menüvel, de mesterien-művészien elkészített koktélokkal, ezt másnap le is teszteltük rendesen.

Az előző esti elhajlást másnap egy kis kultúrával próbáltam ellenpontozni. Tavaly szeptemberben nyitott a Zeitz MOCAA (Zeitz Museum of Contemporary Art Africa), és teljesen véletlenül botlottam bele egy fotóba róla. Lenyűgöző épület, nem akartam kihagyni, és ha már ott jártam, megnéztem a kiállításokat is. A kívülről modern és indusztriális épület belülről olyan, mintha egy grandiózus tojást vágtak volna bele, a betonfalak viszont nem ridegek, hanem kellemes melegséget árasztanak. Az épület veri a Tate Modernt, a beltartalom viszont vegyes, hol túlhúzott, hol zsigerig betaláló kortárs alkotásokkal, az installációtól a grafikán és festményen át a fotókig minden van. Két fotósorozat fogott meg nagyon; Zanele Muholi fekete-fehér portréi és Mohau Modisakeng sorozatából főleg a galambo képek. Érdekes volt megfigyelni, hogy a poszt-apartheid mennyire élő a művészetben, sokszor brutális formában, hátbavágóan.

Az a helyzet Cape Townnal, hogy ez a legkevésbé “afrikai” város, és ebben azért lehet valami, már ha csak a városképet, a boltokat és bárokat nézzük, főleg a Waterfront környékén. Sok ponton Greenwichre elékeztetett a viktoriánus óratoronnyal, régi rakodóházzal. Itt van egyébként egy nagyon jó kis food market, mögötte pedig egy dizájn piac, mindkettő kissé a Shordich és Spitafield marketet juttatta eszembe, csak helyi kiadásban. Belépsz és mindent végig akarsz kóstolni. Maga a város az elmúlt 20 évben kezdett igazán kiépülni és nemzetközi szinten is vonzani a turistákat, nem mellesleg rengeteg kreatív, ambiciózus fiatal köt ki itt, így a legnyitottabb és elfogadóbb város is egyben, mindemellett az ország törvényhozási fővárosa is (összesen három fővárosuk van: a végrehajtó hatalom Pretoria-ban, a bírói hatalom Bloemfonteinben, a törvényhozás Cape Townban működik). Ami viszont a Kékló, a Zsigabár vagy a régi Szimpla eklektikáját juttatta az eszembe, csak hogy hazai kapcsolódás is legyen, az a The Bombay Bicycle Club volt a Kloof Streeten, ahol kérdőjelek nélkül merem állítani, hogy a legjobb burgert ettem az országban. Vagy az elmúlt 2 évben összesen. Vagy akárhogy is, de zseniális volt.

De ha már óceánparton vagyunk, nyilván kéznél volt a fürdőruhám, hogy elugorjunk valamelyik vajszínű homokos partra. Szinte egy köpésnyire van a jómódú Camps Bay, picit arrébb Houte Bay, ahová az út végig az óceán mellett vezet lélegzetelállító látvánnyal. Van itt bálnaszezon is, általában májustól októberig, lehet lesni mindenféle ceteket útközben. De érdemes átvágni a Cape-félsziget túloldalára Simon’s Town felé is, ahol a Boulders Beach-en 1982-ben egyszer csak megjelent néhány pingvin (afrikai- vagy pápaszemes pingvin), és azóta is olyan baromi jól érzik magukat, hogy egy egész kolóniát alapítottak ott a strandon. A Cape-félsziget csúcsa a Cape of Good Hope, azaz a Jóreménység Foka, ami nem a legdélebbi pontja Afrikának (a legdélebbi a Cape Agulhas), de talán a legismertebb. 1488-ban a portugál Bartolomeu Dias kerülte meg először, hogy a Távol-Kelettel közvetlen kereskedelmi kapcsolatokat alapítson meg. Ő a Viharok Fokának nevezte el, és egy görög mitológiai alak, Adamastor lakhelyének hitte, és ahogy eszembe jutott a Fok, úgy beugrott, hogy egy portugál barátnőmtől már hallottam ezt a történetet egyszer, méghozzá Indonéziában.

Cape Townban még néhány érdekes dolgot fedeztem fel, az egyik a Woodstock nevű környék, ahol állítólag rengeteg sok grafiti van, de ebből csak néhányat sikerült megtalálni. Nem egy elit környék, sőt, a korábbiakhoz képest kifejezetten lepukkant. Szemét, romos épületek, utcán focizó fekete kissrácok. Össze-vissza kóvályogtunk, egy bolt előtt ácsorgó néhány férfi előtt sétáltunk el, és az egyik valami olyat mondott, amit Shaun le sem akart fordítani, csak annyit mondott, hogy erősen fehérellenes, apartheid-kori kifejezés. Igazából nem is erőltettem tovább. Végül egy teljesen bolond pultoscsajnál kötöttünk ki, a helyi főzde sörei voltak csak csapon, de más nem is kellett.

Később aztán egy még furcsább westernkocsmában is összeakadtunk vele, ahol aztán zárás után a tulajdonossal és feleségével tequilázgattunk tovább, akik valójában a garázsukból fabrikáltak pubot, és minden csontváz, kalap, kamu-indiánskalp, pisztoly, régi fotó, koporsó és még megannyi western ereklye a tulaj saját gyűjteménye, aki záráskor csak úgy beparkol Harleyjával két asztal közé, majd lehúzza a rácsot. A város közbiztonságáról annyit, hogy minden kerítés tetején szögesdrót van, rács az ablakokon, dupla rács az ajtókon és riasztók, kamerák tömkelege. Nem véletlenül, és nem csak itt, bármerre jártunk, mindenhol magas kerítések, biztonsági rácsok vannak. Utolsó éjjel betörték Shaun Land Roverjének hátsó ablakát, pedig jó környéken parkoltunk. El is vittek mindent, amit elértek: fürdőnadrágot, kedvenc sapkát, strandtörölközőt és néhány üveg gint.

Houte Bay

Cape Towntól egy kényelmes órányira kocsival megérkezünk Paarlba, a Cape Winelands, azaz a régió legnagyobb borvidékének szívébe. Szőlőtőkék és pincészetek, amíg a szem ellát. De nem ám kertésznadrágos Józsibácsik kóstoltatnak a lopókból, bár biztos akad néhány olyan is. Fullextrás luxusborkóstolás magasélet-módra, szinte csak a vörös szőnyeg hiányzik a bejáratoktól. Itt töltöttünk két napot aktív borkóstolással. Indításnak miattam és sajt iránti szenvedélyem miatt a Fairview pincészetbe ugrottunk be egy kis borozgatással kísért kecskesajt kóstolkásra. Összességében nem nyűgözött le, de a pinotage-uk izgalmas volt. A pinotage egy kizárólag Dél-Afrikában leledző vörösborfajta, ami a pinot noir és a francia cinsaut (vagy Hermitage) hibridje, és a könnyedtől a kifejezetten nehézig igen sokféle, izgalmas ízvilága lehet.

Innen a Spice Route-ba mentünk át, ami valójában nem csak pincészet, egy egész termelői komplexum. A borászat mellett van étterem, kézműves bolt, saját prökölővel kávézó és “kézműves” fagyi, van ginkóstolás, egy főzde is helyet kapott, és hova tovább, egy csokoládé-manufaktúrába is be lehet lesni. Csodaszép kilátás, gyönyörűen összerittyentett, parkosított kis terep, ahol egy egész napot el lehet tölteni, de szerintem egyedül a csokikóstolásra éri meg bemenni, a többi inkább porhintés. Ja, és az étterembe, feltétlenül, egy jó Bobotie-re, ami egy tradicionális dél-afrikai étel, currys-fűszeres darálthús (itt marha volt) ragu, rajta tojásos alapú lepényszerű réteg, de a Boerewors Roll (kábé hot-dog, csak annál sokkal menőbb a belseje) is nagyon jó választás. Itt kóstoltam (már nem először) biltongot, ami szintén helyi dolog; lényegében sóban kiszárított marhahús vékony szeletekre vágva, nasi helyett. Tiszta, ízes marhahúsíz. Ennyi. De ennél nem kell több. A Nederburg az egyik leghíresebb és legrégebbi borászat, ahova pont a hírneve miatt nem nagyon akartunk bemenni, de ez lett a befutó mind közül. 1791-ben alapították, van is egy kis történeti kiállításuk, ahol nem másra bukkantam, mint erre a két oklevélre:

Zárójel: nem volt sok oklevél kirakva, és ezek amúgy is külön, magukban, mint a legnagyobb büszkeség voltak kitéve, a fene tudja miért. Itt nyolc bort kóstoltunk végig, ebből négyért ölni tudnék, de sajnos első blikkre itthon nem találom őket. A fehérek közül abszolút nyerő volt a Beuatiful Lady nevű Gewürztraminer (nem ismertem előtte a borfajtát), de életem fehérbora, ahogy a vörösek közül a The Brew Master nevű Cabernet Sauvignon, Merlot, Petit Verdot és Cabernet Franc tökéletes társítása. Ami még izgalmas ezen a környéken a borok mellett, az az építészet; errefelé maradt meg a legtöbb, szintén 1800-as évek végén épült ház, engem sokban emlékeztetett a Balaton-felvidék régi parasztházaira. Fehérre meszelt falak, íves homlokzat, nádtető helyett helyi magasfűből készült tető, ami a Cape Dutch vagy Afrikaner építészet, még a hollandoktól maradt, és gyökerei a középkori holland, német és francia építészetben gyökerezik.

Borkóstolás után újra óceánpart; Betty’s Bay volt a célpont. Ahogy keresztülmentünk a hegyeken, egy teljesen más táj fogadott, mintha Skócia és valami fura, kietlen mediterrán táj keveréke lenne. Én vezettem éppen, és nem hittem igazán a figyelmeztető tábláknak, de tényleg hajlamosak a hatalmas kajla páviánok az autó elé szaladni, mint nálunk a rókák. Épp hogy kikerültem, szaladt is le az útról a piros seggével. Betty’s Bay és Pringle Bay inkább fura nyaralóházakból álló kis falvak, a parton pedig védett homokdűnék magasodnak. Ha itt veszel telket, készülj az ásásra, a védett homokdűnéket ugyanis csak kézzel szabad lapátolni, gépeket nem engednek a területre. Az első parton sétálgatós élményem egy rakás bluebottle volt, a portugál gályára hasonlító, szintén erősen fájdalmas csípésű medúzaféle, kicsivel arrébb meg, tőlem úgy három méterre egyszer csak megmozdult egy nagy barna kő, ami valójában egy szunyókáló fóka volt, és gyorsan be is csusszant a vízbe, ha már felriasztottam. Csak így, szabadon, ott hesszelt a parton. A környéken fészkelt egyébként néhány black oystercatcher (fokföldi csigaforgató) is, védett fajta, de nem zavarta, hogy véletlenül mellé terítettem a törölközőmet a parton.

Betty’s Bay

Pringle Bay

Pár nap pihenés után északabbra indultunk a hegyek közé, a Botlierskop magán vadrezervátumba. Ez volt a legturistásabb pontja az utazásnak, de egyrészt nem érdemes kihagyni, másrészt ez a rezervátum valóban óvja és gondozza az állatokat, és a háttérben is igyekeznek visszaszorítani az orvvadászatot, ami komoly probléma az országban. Az illegálisan kilőtt állatok bőre, szarvai többnyire Kínában landolnak, és már a kormány is rájött, hogy a turisták pénze sem marad az országban, ha nincs mit “szafarizni”, így néhány éve végre állami intézkedéseket is hoztak az orvvadászat ellen. Gyönyörű tájon, a hegy tetején töltöttünk egy éjszakát, vacsira strucc-steak és vándorantilop (springbok) falatkák, ébresztő hajnali ötkor. A vezetőnk eléggé képben volt az állatokkal, a közeli egyetemen végez állati fertőzésekkel kapcsolatos tanulmányokat, és még néhány zulu sztorit is beszúrt a túrába.

Lényegében oroszlánon és elefánton kívül az összes nagy afrikai jószág ott kolbászolt körülöttünk; struccok, fehér orrszarvúk (fegyverrel őrzik a területet, főleg az orrszarvúk miatt, és nem árulhatta el, összesen hány van, mi ötöt láttunk), zebrák, gnúk, bivalyok, zsiráfok, legalább négyféle antilop, impala, madarak és még vízilovak is. A gnú a zulu istenek vicce, zulu nyelven bohócnak hívják, mert egyrészt nem valami okos, másrészt több állatból van összegyúrva; a farka a lóé, a hátsó lába az antilopé, a mellkasa és sörénye a zebráé, a szarva a bivalyé, a feje meg a sáskáé. Valóban nem egy szép jószág. A vízilovak meg anno egyezséget kötöttek az istenekkel, hogy élhetnek földön és vízben is, ha nem halásznak, csak füvet esznek. Ezt bizonyítják azzal, hogy az ürüléküket farkukkal körözve szétterítik a földön (sose állj jóllakott víziló mögé!), így az istenek látják, hogy nincs benne halszálka. A bő három órás ködös szafarizás igazából fantasztikus élmény, izgalmas közelről, ketrecek nélkül látni ezeket az állatokat, de mégis van egy kis turistás-állatkertes mellékíze. Nagyon élveztem, érdemes rámenni, elvárások nélkül.

A következő állomás Shaun nagybátyjának a pecója volt Great Brak Riverben. Annyit tudtam, hogy közel lesz a tengerpart. A falut eredetileg az angol Searle család alapította az 1800-as évek közepén, vámszedők voltak a parti úton George és Mossel Bay között, ők nyitották a fakitermelő üzemet és a bőrcipő manufaktúrát. Bár nem tudtam, van itt egy kis szigetféle (The Island), amit a Brak-folyó ölel körbe a parton, egy indokolatlanul keskeny híd visz be, és mára csak nyaralók vannak ott. Eredetileg az egész területre, főleg a szigetre, csak a Searle család rokonai építkezhettek, maximum második ági rokonok, és ez majdhogynem a mai napig így is maradt. Shaun nagyfaterja kapta meg először a parcellát, jó családba házasodott, de így sem volt könnyű megszerezni a területet. Ellenben megérte a munka, a ház, a kilátás, az egész környék álom; a hullámok morajlására kelni-feküdni, mindig van egy kis homok az ember hajában, a levegő mindig sós-párás, a naplementék lélegzetelállítóak, csend van és nyugalom. Már, amíg meg nem érkeztek Shaun barátai a gyerekekkel, meg egy másik pár, így inkább maradtunk a braai-nál és a nagy mennyiségű bornál, amit út közben beszereztünk. A braai tipikus dél-afrikai grillezés. Irtó büszkék rá. Igazából semmiben nem különbözik a mi grillezésünktől, de ezt nem akarták elfogadni; mi is mindig túl sok húst sütünk, mi is fával vagy szénnel, mi is iszunk közben, ránk is ránksötétedik. De hagyjuk is meg őket a büszkeségükkel, a braai az braai. Na, jó, mégis van némi különbség, mi csirkét, marhát, disznót teszünk rá, ők marhát, struccot, antilopot, bárányt, vagy ami épp a hentesnél akad vadhús. Nem, mintha eddig stresszeltem volna, de ez a pár nap tengerparti pihenés alaposan kivasalta az idegeimet. És itt jött egy meglepetés.

Gyerekkori dédelgetett álmom volt, hogy egyszer nagy fehér cápát lássak, igazit, élőben, közelről, rendesen. Dél-Afrikában a legtöbb cápáfaj megtalálható vagy időszakosan felbukkan (ahogy bálnák, orkák és más nagyobb lények is), a fürdőzés is ehhez kötött, mindenhol vannak cápafigyelő állomások és/vagy jelzőzászlók. A szörfösök mindennapi életében benne van a téma, mindenki ismer valakit, aki már látott (vagy ért) cápa-baleset. Direkt nem a támadás szót írom, hiszen nem az ember a fő tápláléka, nem is igazán szereti a húsunkat, ellenben egy falatnyi kóstoló után többnyire nekünk már kampec. Cape Townban is és ezen a környéken is több helyen lehet menni shark cage divingra, ahol egy hajóról ketrecben beeresztik az embert a vízbe, jönnek a cápák, lehet borzongani. Ez erősen megosztja az embereket, a legtöbben ezeket a cégeket hibáztatják egyes cápa-balesetekért, illetve a populáció csökkenéséért (azaz az orvvadászatért is), halolajjal csalogatják a cápákat a hajóhoz, többnyire közel a parthoz.

A cápák nagyon tanulékonyak, így sokan félnek tőle, hogy összekapcsolják a hajót-embert-kaját. Van viszont egy-két cég, akik igyekeznek fenntartani a cápapopulációt, tudatosan nevelni az embereket arra, hogy a cápa nem gyilkológép, és próbálják elkerülni a szörfös területeket is. Egy ilyet szúrt kis Shaun Mossel Bay-ben, ez volt a meglepetés; merülés igazi nagy fehér cápával. Minden túlzás nélkül életem legnagyobb élménye volt. Persze, paráztam egy kicsit, de amint a vízben voltam, és fehéredő ujjakkal szorítottam az amúgy nem túl bizalomgerjesztő ketrecet, valami fura nyugalom vegyült az izgalomba, félelemnek nem nagyon volt nyoma. Ahogy az első elúszott előttem, lassan, méltóságteljesen, oda se bagózva ránk, még a szívem is megállt egy pillanatra. Elképesztően fantasztikus érzés belenézni egy ilyen hatalmas, gyönyörű állat szemébe, aminek a mélyén valami ősi tökéletesség és erő rejtőzik. Bő fél órát voltam a vízben, összesen öt nagy fehér cápa járt arra, hatalmasak, erősek, óriási fogakkal. Azóta álmodom ezzel, mosolyogva. Remélem, lesz még lehetőségem erre, elképesztő élmény volt.

 

Másnap elugrottunk egy helyi gin lepárlóba, az Inverroche-ba egy kis kóstolásra. Egy rumot és háromféle gint készítenek, a Verdant virágos, citrusos, gyümölcsös íze nagyon bejött. A másik két kedvencem Shaun Caspynja és a Bloedlemoen nevű, szintén dél-afrikai gin volt. Egy kis pihenés után észak felé indultunk a Montagu Pass nevű régi földúton a Witfontein Nemzeti Parkon keresztül. Minden zöld, fenyvesek, erdők, párás meleg, gyönyörű hegyek, kis folyó, világháborús viadukt, színes virágok, és elképesztően friss levegő. Lassú, hosszú út, de érdemes végigjárni, és a vége felé egy kis kitérővel beugrani a Herold pincészetbe egy könnyű rozéra.

Ahogy elhagytuk a hegyeket, azonnal sivatagba értünk. Ez már a Kis-Karoo széle. A Kis-Karoo hegyek övezte félsivatag, hatalmas terület, kietlen, kórós, sziklás, gyönyörű tájjal. A strucc-földön át értünk Calitzdropba, ami az ország port-vidéke (a portói borra gondoljunk). Sűrű, intenzív port készül az itteni pincészetekben, mi is beugrottunk a De Krans-hoz egy kóstolóra. Hát, nem vagyok nagy desszertbor rajongó, de ezek elképesztőek voltak, sőt, még egy egészen könnyed, rózsaszín portot is kóstoltunk itt, ami elmondásuk szerint a legszárazabb mind közül, de éreztem, ahogy a diabétesz sűrűsödik a véremben.

Innen továbbmentünk a sivatagos tájon Montagu felé, kicsit későre járt már. Az út szélén egyszer csak kiszúrtam egy táblát: Ronnie’s Sex Shop. Egy kilométer múlva tényleg ott volt egy lepukkant kis házikó, rajta nagy piros betűkkel ugyanez, mi pedig nyilván megálltunk megnézni, hogy a semmi közepén (kb 70 km-re volt a legközelebbi település) mi a bánat lehet ez. Ronnie 20 éve ül és sörözik a kis nappalijában/bárjában és aktívan gyűjti a melltartókat, itatja a betérőket. Azt mondja, jobb inkább sörözni, tömény szesszel mégse vezessen az ember. Meg azt is mondja, hogy szereti a munkáját és boldog vele. Jó itt neki.

Montagui alvás után Langebaan volt a cél, laza 300 km a hegyeken át. Alig hagytuk el a várost, egy kis szikla-alagút előtt álltunk meg. Az Old English Fort-ot 1899-ben húzták fel a britek a második búr háború idején, hogy szemmel tartsák az egyetlen útvonalat. Fel lehet sétálni a sziklákon, csak vigyázni kell a puffogó viperákkal.

West Coast Nemzeti Park és a lagúna

Elképesztő, hogy milyen változatos az ország látképe. Vörös sziklás, kopár tájból a hegyek túloldalán zöld fenyves vagy mediterrán cserjés vár. A nyugati parton autózva balra hófehér homokos-cserjés homokdűnék és az Atlanti-óceán, jobbra a kórók között struccok szaladgálnak, a West Coast Nemzeti Parkon keresztül vezető dombos úton pedig egyszer csak felbukkan a hatalmas, sekély, türkizszínű lagúna. A mai Langebaan helyén egykor ősemberek és afrikai törzsek szaladgáltak, 1497-ben érkezett Vasco da Gama. A várost 1922-ben alapították bálnavadász bázisnak, és ezt a funkciót tartotta a 60-as évekig. A félsziget csücskén lévő bálnavadász pontot ma katonai bázisnak használják. A lagúnában rengeteg madárfaj, fókák, kisebb homoki cápák, időszakosan bálnák, több más cápafaj és kardszárnyú delfinek is megfordulnak. Nagy fehér cápából mostanában kevesebb, az orkák ugyanis rendre kinyírják őket. Shaun barátjának, akikkel Great Brakban süttettük magunkat a napon, itt van yacht-sulija, náluk aludtunk pár éjszakát. Shane ki is vitt minket csónakkal a lagúnába egy kicsit körbenézni és fürdeni. Itt legalább lehet, az Atlanti-óceánban már kevésbé, az ember lába a másodperc tört része alatt fagy jéggé benne. Találtunk egy holdhalat is, amiről először azt hittem, hogy döglött cápa, aztán kiderült, hogy csak annyira ostoba szegény, hogy ha megpiszkálod, akkor se megy arrébb. Az óceán strucca. Elég csak ránézni.

Innen úgy 40 km-re északra van Paternoster, egy kis nyaralófalu, ahol mindenképpen érdemes bemenni az Oep ve Koep szatócshoz, és mellette a The Noisy Oyster sea food étterembe, ahol a top 5 legjobb étel egyikét sikerült beválasztanom. Kihagyhatatlan. A falutól arrébb gyönyörű, gömbölyű sziklás partok vannak, és a Tietiesbaai nevű öböl, ami nevét  mellformájú szikláiról kapta. Oda sajnos nem tudtunk bemenni, mert épp háromnapos jazz fesztivált tartottak a parton, és sehogy sem tudtunk kidumálni egy gyors körbenézést.

Utolsó előtti nap még visszamentünk Cape Townba, ahol újabb cimborákkal vacsoráztunk a bohém-negyedben, a Table-hegy lábánál. Vidám, színes házak, kevert lakosság. Yellowtail halat grilleztünk, ami eszméletlen omlós húsú, ízes fajta, közben gin-koktélok, borok fogytak, és egy kicsit beleástam magam a helyi zenei életbe is. Két nagy kedvencem lett az országból, de egyik sem a Die Antwoord. Hugh Masekela-t már korábban kezdtem hallgatni, a Johannesburgból származó jazzmuzsikus világszerte ismert, és épp idén január 23-án hunyt el.

A másik viszont új felfedezés, Felix Laband izgalmas inde-electro zenei világa nagyon a bőröm alá mászott.

De ha már a kultúránál tartunk, az ország talán leghíresebb írója J. M. Coetzee, 2003-ban Nobel-díjat is kapott. Néhány éve a Trafóban láttam Szégyen című regényének húsbavágó adaptációját, és nagyjából azóta vadászom eredeti nyelven a regényt. Cape Townban be is szereztem egyet. Igen kemény olvasmány, amiből nem mellesleg a korai poszt-apartheid évekről is sok mindent ki lehet olvasni. Érdekes volt ezt a valóságban is megfigyelni, noha a feszültségek némileg enyhültek az elmúlt évtizedben. További kult-fun fact: körbekérdezgettem egy kicsit a helyi tetováló-szcénában is. Valamivel az európai szint alatt tartanak még, de fejlődnek szépen. Két szalont érdemes meglesni, a legmenőbbnek a Wildfire Tattoo számít a Long Streeten, a másik nem messze a Cape Electric Tattoo. Én az előbbibe ugrottam be reptérre menet, hogy a nagy fehér cápás kalandot megörökítsem egy egészem icipici nagy fehér cápával a kislábujjamon. Pepit, a macedón vendégtetoválót sikerült elcsípnem akkor, aki amúgy tíz éve Johanesburgban él és dolgozik.

Cape Town messziről

Az utolsó nap, tetoválás után rohanva megnéztünk még néhány antik boltot, de a forró napsütésben már inkább csak búcsúzkodtam a várostól, ahol simán le tudnám képzelni, hogy leéljem az életemet. Színes, vidám, lenyűgöző, kultúraéhes, tele kreatív töltettel és lüktetéssel. Azóta, hogy magam mögött hagytam a Table-hegy oldalában elterülő várost, azon agyalok, mikor-hogyan tudnék visszajönni, mert ide nem csak úgy elugrik az ember egy hétvégére. Lenyűgöző ország, aminek nagyjából a tizedét láttam, és el sem tudom képzelni, mennyi mindent tartogathat még…

Décsy Eszter
fotó: Décsy Eszter

Kommentek

komment