Berlin, te skizofrén

IMG_3470-bear

Sári súlyos lelki válságban szenvedett, úgyhogy csomagoltunk és felültünk a berlini vonatra. Sikerült azt az egyetlen húsvéti hosszú hétvégét kiszúrnunk, amikor a pingvinek jobbnak látták, hogy áttegyék székhelyüket a kellemes, állandóan fagypont alatti berlini éghajlatra. Nem mellesleg ezen a hétvégén volt Leander Rising az egyik klubban és legalább volt nálunk egy üveg jäger is a hideg ellen.

Megérkezés reggel 8-kor. Hideg, álmosság, tökéletesen kihalt város. CouchSurfös vendéglátónkkal – Viktorral – találkozás estefelé egy előre nem ismert ponton és időben. Séta. Sok séta. Kihalt utcák. Jäger. Zárt kávézók és sörözők, kedves kis német házak, aztán Alexander Platz. Indokolatlanul zajos karácsonyi vásár töltötte ki a tér nagy részét. Közben a srácok is megérkeztek, de csak Pali vonszolta oda utazástól megfáradt kis testét a Platz-ra, megittunk pár sört, felvázolta az esti világmegváltó terveiket (kurvázás a belvárosban).

A hangulatunkon sokat dobott a Viktorral való találkozás. Összeszedett minket, felvitt a lakására. Orvos, fotós, agglegény. Pici lakás, figyelemreméltó könyv és bakelit gyűjteménnyel.  Amíg lezuhanyoztunk és becuccoltunk a szobájába, ő főzött egy nagy adag finom kávét, előpakolt különbözős sajtokat, olívabogyót és gint. Ettől a kombinációtól kipattant a szemünk, a beszélgetés is gördülékenyebben ment, és mikor már elég erőt gyűjtöttünk, elindultunk az éjszakába. Végigjártuk a jelentősebb rock- és jazz kocsmákat, megfordultunk a legjobb csocsós bárban, néhány szórakozóhelyen, egy híd alatt rögtönzött koncerten a városnak egy olyan pontján, amiről már akkor sem volt fogalmunk, de még az égtájat sem tudtuk betippelni. Reggel öt-fél hat tájban azzal a boldog tudattal másztunk haza négykézláb, hogy a berlini éjszakai élet nyújtotta lehetőségeket tökéletesen kihasználtuk.

Másnapra további városnézésfélét terveztünk, amit a festői Alexander Platzzal és a közvetlenül innen induló Karl Marx Alleeval kezdtünk. Hát, belopta magát a szívünkbe a hely, ez kétségtelen. (Ez inspirálta a Karl Marx Allee c. novellát – magárét beszél…)

 

A további városnézés lényegében kimerült a random villamosokon csendes nézelődésben. Így sikerült kijutni valamelyik külvárosi részbe, ahol rátaláltunk egy hívogatóan romos és izgalmasan elhagyatott gyerekkórházra. A körülményeket fedje balladai homály. Este koncert, utána helyi orkokkal kocsmázás egy gigászi Lenin szobor szomszédságában. Pali elmesélte, hogy a kurvázásból semmi nem lett, helyismeret nélkül ugyanis a belváros felé indultak, ahol (ezt mi már nagyon jól tudtuk) a ég világon semmi nincs. Maradt a turnébuszban whiskyzés. :)

Harmadnap Viktor elvitt minket a Fal izgalmasabb részéhez, az East Side Gallery-hez. A helyenként szájbarágós, helyenként zseniálisan csomagolt szociális és politikai kritikákat a szar idő ellenére is néhány száz vigyorgó agyhalott turista fotózgatta. Végül is, szép színes. Ezek után sajnos Viktortól elváltak az útjaink, ő vidékre ment egy cimborájához, mi pedig tovább kolbászolni a városban.

Utolsó éjszakára egy másik srác fogadott be minket, akivel délután megbeszéltünk egy találkát, nem máshol, mint az Alexander Platzon. Sehogy sem sikerült elkerülnünk tíz óránál hosszabb ideig a helyet, vonzott mint a mágnes. A srác 19 éves volt, magas, tipikusan német arccal és nullához konvergáló angoltudással. Ezek a tények sejtetni engedték az este alakulását, de a végkifejlet abszurditása megjósolhatatlan volt. Nagyon örült nekünk, ennek ellenére a második mondat után rájöttem, ha megfeszülök se találunk közös témát. Kérdezte, hogy éhesek vagyunk-e, mert ha igen, együnk most, mert messze lakik. Ja, hát persze, hogy a szüleivel. Éhesek pont nem voltunk és gondoltuk, ahol szülők vannak, ott akad jobb kaja is, mint az olajban kellemesen megáztatott sarki bratwurst. Néhány órával később már sírtunk azért a fröccsenős kolbászért.

Hirtelen növéstől előre görbülő testtartással és indokolatlanul széles vigyorral haladt előre, szinte törte az utat le a metróhoz. Laza fél órával később leszálltunk a végállomáson, ahonnan még “pár megálló busszal”. A pár megállóról kiderült, hogy 50 percnyi összesen. Nem több, nem kevesebb. A házak ritkultak, a város teljes arculatváltáson esett át. Egy ponton kibukott belőlem a kérdés, hogy Berlinben vagyunk-e még egyáltalán, amire a srác kinevetett, és közölte, hogy persze. Majd hozzátette: nagyjából.

Leszállás a semmi közepén. A környék pontosan úgy nézett ki mint a leglepukkantabb Balaton-parti miniüdülőövezet és mondjuk a pomázi víkendházas domboldal keveréke. Sétálni kell még egy kicsit, mondta. Havazott. Hamar elfogyott az aszfalt, lett helyette térdig érő sár és patakparti ösvény a kertek alatt. Esélyünk nem volt megjegyezni az útvonalat, pedig mondta, hogy próbálkozzunk, ő ugyanis nem szándékozott kikísérni minket reggel. Nem bántuk. A ház előtt izgatottan suttogva megkért minket, hogy ha lehet, csendben menjünk be a házba. Az oldalsó ajtón kellett beslisszolnunk a kamrán keresztül. Mondta, hogy mindent, még a cipőnket is vigyük fel magunkkal a szobájába. Ezen a ponton szörnyű gyanú támadt bennem, hogy a szülők talán nem is sejtik az érkezésünket.

A szobája tetőtérben volt. Középen egy tripodon kamera figyelt. Sári arcából kiszaladt a vér egy pillanatra, szinte magam előtt láttam a képeket, amik átszaladtak az agyán kötelekről, késekről, szexuális segédeszközökről, és a többibe talán jobb nem is belegondolni. Utóbb kiderült, hogy a srác “zenész” és éppen “videoklipet” forgatott, mielőtt elindult értünk. Nagyon lelkes volt zenei pályafutásával kapcsolatban, és bár olyan távol állt tőlünk az ő világa, mintha a szomszéd galaxis messzebbi pontján csücsülne, sehogy sem sikerült elkerülni, hogy megmutassa, mit tud. Elmagyarázta, hogyan is működik az, amikor hall egy tök jó számot a rádióban, azt megpróbálja lekoppintani és a legócskább samplereket belepakolja, hogy a saját ízlésére formálja. Mivel az indokoltnál bőven hangosabban hallgattuk a szerzeményeit, egyszer csak beszaladt a Báty, hogy akurvaéletbe halkítsa már le, mert aludna. Mi megilletődve elmormogtunk egy helót, ő ignorált minket, majd erőteljesen betette maga után az ajtót. Egy percre megfagyott a levegő, emberünk feje pirulásnak indult, aztán visszatértünk a művészetéhez.

Még idefelé a buszon emlegetett valami házibulit egy haverjánál. A hangjában érezhető volt, hogy mi lennénk az est fő attrakciója az átlag 19 éves külvárosi arcok között. Valahogy nem vonzott a gondolat, de nem nagyon volt B tervünk. Eddigre egyértelművé vált – itt már rá kellett kérdeznem -, hogy a szülők valóban nem tudnak rólunk, és nemhogy nem örülnének, de kifejezetten kivágnának a házból a sráccal együtt, mint macskát szarni. Ennek tudatában mérlegeltük, hogy elinduljunk-e egy szar házibuliba, ahonnan csak reggel tudunk hazajönni, remélhetőleg időben felkapni a cuccunkat, hogy elérjük a vonatot, avagy maradjunk a szobába zárva. A maradás mellett döntöttünk és engedélyt kértünk a fürdőszoba használatára.

A fürdőszobáról annyit kellett tudnunk előjáróban, hogy nem zárható, a zuhany hangos, és sajnos nem tudja elmondani angolul, hogyan kell meleg vizet csiholni, pedig lehet, csak trükkös. Fejest ugrottunk a takaró alá, úgy tettünk, mintha már nagyon álmosak lennénk, ő pedig ült az ágy szélén és vigyorogva nézett minket. Egy idő után megunta, elköszönt és hangsúlyosan megkért minket, hogy semmi esetre se hagyjuk el a szobát. Mert különben. Hogy különben mi, az nem derült ki, de nem akartuk feszegetni a határokat. Lekapcsolta a villanyt és elment. Ottmaradtunk a sötétben és néztük a plafont. 11 óra volt az ébresztőig, és nem voltunk álmosak, éhesek viszont annál inkább. Végtelenül hosszú órák voltak még előttünk, hogy hallgassuk a ház hangjait.

Emberünk nagyjából egy órával azelőtt ért haza, hogy nekünk kelnünk kellett volna. Éjszakai rágcsálókat megszégyenítő zajkontrollal vonultunk ki a fürdőszobába – aminek már nagyon ideje volt – és raktuk össze a cuccunkat. Hagytunk egy cetlit, hogy kösz a szállást, aztán le a lépcsőn. A lépcső aljában egy közlekedő volt öt tökéletesen ugyan olyan ajtóval, amiből csak az egyik vezetett le az oldalsó bejárathoz, szabadságunk kapujához. Akárhogy néztük a csukott ajtókat, egyik sem volt ismerős, úgyhogy érzésre óvatosan benyitottam az egyiken. Természetesen sikerült valakinek a hálószobájába betalálni. A második ajtó sem volt nyerő, és kezdtünk zajosak lenni. Szerencsére a harmadik bejött, lerohantunk a lépcsőn, nagy nehezen sikerült kinyitni a bejárati ajtót is, és már szaladtunk is a patakpart felé, reménykedve, hogy megtaláljuk a buszmegállót és hamar eltűnünk a senki földjéről.

Kisebb akadályokat leszámítva simán megtaláltuk a buszt, metrót, vonatot és pár órával később robogtunk is haza. Hát, ennyi. Vissza kell menni valamikor. Valamikor, amikor nincsen hó.

Kommentek

komment