A züllött és dekadens Kentucky Derbi (Hunter S. Thompson)

A züllött és dekadens Kentucky Derbi

Kényszer hatására írta:
Hunter S. Thompson

Rúzzsal és szemöldökceruzával firkantotta:
Ralph Steadman

 

kezdokep (1)

Az alábbi írás a Scanlan’s Monthly 1970. Júniusi, 1. évf. 4. sz.-ban jelent meg.

          Éjfél körül szálltam le a gépről. Senki sem szólt, amíg a kifutón a terminál felé sétáltunk. A levegő nehéz volt és forró, mintha gőzfürdőbe tévedtem volna. Odabent az emberek kezet ráztak, ölelgették egymást… vigyorgás, itt-ott ujjongás: „Basszus! Öreg haver! látni téged, cimbora! Rohadt jó… komolyan!”
A légkondis előcsarnokban egy houstoni fickóba botlottam, akit mittoménminek hívtak – „de neked csak Jimbo” – és azért jött, hogy becsajozzon.
Bármire kész vagyok, biz’ Isten! Bármire. Ja, mit iszol?
Kértem egy Margaritát jéggel, de hallani sem akart róla:
– Nyeh, nem… milyen pia az? Ez itt a Kentucky Derbi! Veled mi a baj, fiam? – vigyorgott és a pultosra kacsintott – Meg kell nevelnünk ezt a srácot, bassza meg. Adj neki egy jó whiskeyt…
Vállat vontam.
– Oké, dupla Old Fitz, jéggel.
Jimbo jóváhagyóan bólintott.
– Figyu – megütögette a karom, hogy biztosan figyelek-e – Jól ismerem ezeket a derbis arcokat, itt vagyok minden évben, és had mondjam el, mire jöttem rá. Ez nem az a hely, ahol buzeránsként viselkedhetsz. Nyilvánosan legalábbis tuti nem. Egy pillanat alatt, leütnek, aztán lenyúlják az utolsó centedet is.
Megköszöntem, és bedugtam egy Marlborót a szipkámba.
– Amúgy – kezdte -, úgy nézel ki, mint aki lovakkal üzletel… Eltaláltam?
– Nem – mondtam – Fotós vagyok.
– Télleg? – teljesen más szemmel fürkészte a szakadt bőrtáskámat – Szóval kamerák vannak benne? Kinek melózol?
– Playboy – mondtam.
– A kurva élet! – nevetett – És mi a szart fogsz fotózni, pucír lovakat? Hm! Gondolom elég kemény meló lesz, mikor a Kentucky Oak-ot futják. Ott csak kancákkal nyomják – röhögött – Háhh, igen! És mind pucír lesz az is!
A fejemet ingattam, nem szóltam semmit. Igyekeztem gyászos képet vágni.
– Lesz itt egy kis balhé… – mondtam – A megbízásom szerint felkelést fogok fotózni.
– Milyen felkelést?
Vártam. A jeget lötyköltem a poharamban.
– A pályán. Derbi Napon. A Fekete Párducok – újra ránéztem – Nem olvasol újságot?
A vigyor összeomlott az arcán.
– Te mi a szarról beszélsz?
– Hát… talán nem kéne elmondanom… – megvontam a vállam – De a francba, úgy tűnik már amúgy is mindenki vágja. A rendőrség és a Nemzeti Gárda már hat hete tudja. 20.000 gyalogsági van készültségben Fort Knox-ban. Figyelmeztették az összes sajtóst és fotóst, hogy vegyünk fel sisakot és golyóálló mellényt. Azt mondták, lövöldözés is lesz…
– Ne már! – kiáltotta.
Össze-vissza hadonászott a kezével, mintha így elháríthatná a szavaimat. Ököllel a pultra csapott.
– A kurva anyjukat! Bassza meg! A Kentucky Derbi! – a fejét rázta – Ne! Jézus! Nem hiszem el!
Lejjebb csúszott a bárszéken. Mikor újra felnézett, a tekintete ködös volt.
– Miért? Miért itt? Nem tisztelnek ezek semmit?
Megrántottam a vállam.
– Nem csak a Párducok. Az FBI szerint egy busznyi fehér is jön az ország minden pontjáról, hogy összeálljanak, és egyszerre támadjanak. Mindenhonnan. Úgy öltöznek majd, mint mindenki más. Vágod, zakó, nyakkendő, ilyenek. De mikor a balhé elkezdődik… hát, a zsaruk ezért aggódnak annyira.
Egy pillanatig fájdalmas, zavart arccal ült. Nem igazán volt képes megemészteni a hírt. Aztán kifakadt:
– Oh… A kurva életbe! Mi az isten történik ebben az országban? Hova tudsz lelépni ezek elől?
– Nem ide – mondtam, és felvettem a táskámat – Kösz az italt… és sok szerencsét.
Megfogta a karom, hogy igyak még egyet, de mondtam, hogy elkések a sajtóklubból, és elsiettem, hogy feltegyem az i-re a pontot szánalmas előadásom végén. Az újságosnál vettem egy Courrier-Journal-t és átfutottam a címeket: „Nixon közlegényeket küld Kambodzsába, hogy legyőzzék a Vörösöket”… „B-52-es bombázók és 20.000 kiskatona 20 mérföldes távolból”… „4.000 Amerikai Gyalogságit helyeztek át Yale mellé, nő a feszültség a Párduc-tüntetések miatt.” A lap alján ott figyelt egy fotó Diane Crump-ról, a Kentucky Derbi első női zsokéjáról. A fotós épp akkor kapta le, mikor „megállt az istállóknál, hogy becézgesse csődörét, Fanthom-ot.” Az újság többi oldala tele volt háborús hírekkel és „nyughatatlan diákok sztorikkal”. Nem említettek semmiféle balhét hasisszívásról az ohioi Kent State Egyetemen.
Odamentem a Hertz-hez, hogy felvegyem a kocsimat, de a holdvilágképű swinger-gyerek közölte, hogy egy sincs.
– Máshol sem tud bérelni – mondta – A Derbi-foglalások hat hete megvannak.
Mondtam neki, hogy az ügynököm visszaigazolta a nyitott tetős fehér Chrysleremet pont aznap délután, de megrázta a fejét.
– Talán valaki visszamondta. Hol szállt meg?
Vállat vontam.
– A texasiak hol szálltak meg? A magamfajtákkal akarok lenni.
– Barátom, maga bajban van – sóhajtotta – Az egész város tömve van. Ahogy a Derbire mindig.
Közelebb hajoltam hozzá, fojtott hangon mondtam:
– Figyu, a Playboytól vagyok. Akarsz egy jobb melót?
Azonnal meghátrált.
– Mi? Most ne már! Milyen melót?
– Mindegy – mondtam – Épp most basztad el.
A táskámat végighúztam a pulton és elindultam taxit keresni. Ez a táska rendkívül fontos kellék. Tele van aggatva mindenféle címkével (SF, LA, NY, Lima, Róma, Bangkok, ilyenek). A legkeményebb mindközül egy rendkívül hivatalos laminált cucc, amin az áll, hogy „Fotog. Playboy Mag.” Egy stricitől vettem a coloradói Vail-ben, ő mondta, hogyan használjam. „Sose említsd a Playboyt addig, amíg ezt tuti ki nem szúrták. Aztán, amikor levágták, na, akkor bassz oda. Mindenki kifekszik tőle. Ez a cucc varázslat, én mondom neked. Kibaszott varázslat.”
Hát… talán. Annak a szerencsétlennek is megvillantottam a bárban. A város felé pöfögtem egy taxiban. Elfogott egy kis bűntudat, alaposan megtéptem az idegeit ezzel az agyrémmel. De leszarom! Aki így kolbászol a világban, és azt reklámozza, hogy Texasból jött, megérdemli, ami vele történik. Ahogy ő is. Végül is, vérbeli seggfejet csinált magából a betompult bár kellős közepén. Pánikol. A szaros „hagyománya” miatt. Jimbo még azt is említette, hogy egy Derbit sem hagyott ki 1954 óta. „Ez a kis hacacáré teljesen lelazít. És amikor azt mondom lelazít, az úgy is van! Úgy szóróm a tízdollárosokat, mintha szarnám a pénzt! Lovak, whiskey, nők… baszki, ebben a városban a nők pénzért bármire képesek.”
Miért ne? A pénz baromi jól jön eben az elbaszott világban. Mindenki pénzéhes, még Richard Nixon is. Éppen néhány nappal a Derbi előtt valami olyasmit nyilatkozott, hogy „Ha lenne pénzem, tőzsdéznék.” A piac pedig nyugodtan folytatta gyászos zuhanását.

*********

              A következő nap kemény volt. Leadási határidő előtt harminc órával még nem volt semmilyen sajtós papírom, és ismerve a Louisville Courier-Journal sportszerkesztőjét, esélytelen volt, hogy szerezzek. Főleg, hogy kettő kellett: egy nekem, egy meg Ralph Steadmannek, egy angol grafikusnak, aki Londonból jött idáig, hogy csináljon pár rajzot a Derbiről. Csak annyit tudtam róla, hogy először jár az Államokban. Bárhogy mérlegeltem ezt a tényt, csak még jobban aggódtam. Iderángatták Londonból. Vajon hogy fog megbirkózni azzal, hogy nyakig megmártózhat a Kentucky Derbi részeges fertőjében? Ötletem se volt. Remélhetőleg legalább egy nappal előbb érkezik, hogy akklimatizálódhasson. Talán egy párórás városnézés a bluegrassos Lexington körül majd bejön neki. Gondoltam felkapom a reptéren az irtózatos Fasznövesztő Pontiackal, amit egy Quick ezredes nevű használtautó-kereskedőtől béreltem, és elhúzunk valami nyugis helyre, ami esetleg Angliára emlékezteti.
Quick ezredes és némi pénz (az eredeti ár négyszerese) oldotta meg a kocsiproblémát, és még két szobát is szereztem egy külvárosi lepratelepen. Az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy meg kell győznöm a fejeseket, a Scanlan’s olyan nagy múltú sportlap, hogy hülyék lennének nem egyből kettőt adni a legjobb sajtós jegyekből. Ez nem egyszerű. Az első telefon totális csőd volt. A sajtósukat lesokkolta, hogy létezik olyan hülye, aki két nappal a Derbi előtt próbál akkreditációt szerezni.
– Te most viccelsz, ugye? – kérdezte – A határidő két hónapja volt. A sajtós páholy meg amúgy is tele van… és amúgy mi a bánat az a Scanlan’s Monthly?
Nyögtem egyet.
– Nem hívtak Londonból? Iderepítenek egy művészt, hogy fessen képeket hozzá. Steadman. Ír. Azt hiszem. Odaát kurva híres. Igen. Én csak most érkeztem. A san franciscoi iroda azt mondta már minden kész.
Érdeklődő volt sőt, együtt érző, de nem nagyon tehetett semmit. Még hízelegtem neki egy sort valami kamuval, végül kompromisszumot ajánlott; ad nekünk két kártyát a klubház udvarához, de maga a klubház, különösen a sajtós páholy, ki van zárva.
– Tudod, ez egy kicsit fura – mondtam – Sőt, elfogadhatatlan! Mindenhova be kell jutnunk. Bárhova. A látványosságokhoz, az emberekhez, a mutatványokhoz, és főként a versenyre. Ugye nem képzeled, hogy eljöttünk idáig és majd a tévéből nézzük? Vagy így, vagy úgy, bejutunk. Ha kell, megkenjük a szekust. Vagy akár le is fújhatunk valakit.
Még a központban vettem egy Mace könnygázsprayt 5 dollár 98-ért, és hirtelen a beszélgetés közepén bekattant, hogy esetleg a pálya mellett használhatnám. Lefújni a jegyszedőket a klubház belső szentélyébe vezető kapuk előtt, beslisszolni, befújni és felgyújtani a kormányzó páholyát, pont a start előtt. Vagy csak részegeket a klotyóban, saját érdekükben…
Péntek délben a papírok még sehol. Steadmannek sem volt nyoma. Reméltem, hogy meggondolta magát és visszament Londonba. Végül, miután feladtam, hogy Steadman után kutassak és a sajtós fickót sem sikerült elérnem rájöttem, az egyetlen esélyem, hogy megszerezzem a kártyákat az, ha kimegyek a pályára és személyesen beszélek valakivel. Már csak egy engedélyt akartam kérni, hadarva, megbicsakló hangon, mintha rohadtul próbálnék elfojtani valami belső őrületet. Kifelé menet megálltam a motel recepciójánál, hogy beváltsak egy csekket. Aztán az esélytelenek nyugalmával rákérdeztem, Steadman esetleg becsekkolt-e.
Az ötven körüli recepciós nő reakciója meglehetősen sajátos volt. Ahogy Steadman nevét említettem bólintott, és anélkül, hogy felnézett volna a munkájából, halkan megszólalt:
– Fogadni mert volna, mi?
Aztán kegyesen rám mosolygott.
– Így van – mondta – Mr. Steadman épp most távozott a versenypályára. Ön esetleg a barátja?
– Vele kéne dolgoznom – ráztam meg a fejem -, de azt sem tudom hogy néz ki. Most, bassza meg, vadászhatom a tömegben.
– Nem fog gondot okozni, hogy megtalálja – kuncogott – Azt az ember bárhol ki fogja szúrni.
Miért? Mi baj vele? Hogy néz ki?
Hát… – mondta vigyorogva – hosszú ideje a legfurcsább ember, akit láttam. Van neki ez a… uh… kinövés az arcán. Valójában mindenhol, az egész fején. Fel fogja ismerni, ha meglátja, ne aggódjon – bólintott.
Azt a kurva élet, gondoltam. Ez elbassza a jegyeket. Magam előtt láttam egy idegesítő formát csapzott hajjal, tele kúszószemölcsökkel, ahogy megjelenik a sajtós irodában, hogy felvegye a Scanlan’s csomagját. Végül is… miért is ne? Még mindig benyomhatunk egy adag LSD-t, kószálhatunk a klubház udvarán rajzlapokkal, hisztérikusan röhöghetünk a helyieken és leöblíthetjük Mint Juleppel, hogy a rendőrök ne nézzenek őrültnek. Még akár működhet is a dolog; felállítunk egy festőállványt nagy táblával: „Ánglus festő portrét készít, $10 darabja. Csináltassa MOST!”

*********

              Az autópályán száguldottam. Sörrel a kezemben cikáztam a sávok között. Az agyam eliszaposodott, majdnem összetörtem egy apácákkal teli Volkswagent, amikor az utolsó pillanatban lekanyarodtam a kihajtónál. Reméltem, hogy elcsípem a rusnya britet, mielőtt még bemegy a versenyre.
Steadman már a sajtós páholyban volt, mire odaértem. Fiatal szakállas angol, tweed zakóban és RAF napszemüvegben. Semmi különöset nem láttam rajta. Sehol egy szőrös szemölcs vagy gennyes furunkulus. Említettem neki a recepciós nő személyleírását. Zavarodottnak tűnt.
– Ne foglakozz vele – mondtam – Csak tartsd észben, hogy ezt itt Louiseville. Kentucky. Nem London. Még csak nem is New York. Szerencséd, hogy az a retardált a motelben nem rántott elő egy pisztolyt a pult alól és lőtt szitává.
Nevettem. Ő már kevésbé.
– Csak tegyél úgy, mintha egy óriási szabadéri diliházban lennél – mondtam – Ha a betegek elszabadulnának, majd megoldjuk gázspray-vel.
Megmutattam neki a flakon KemiBilly-t. Ellenálltam a csábításnak, hogy lefújjam és felgyújtsam az a patkányképű pasast, aki szorgalmasan pötyögött az írógépén a szoba másik felén, a Sajtó Egyesület részlegen. A bárnál álltunk a menedzsment whiskeyjét kortyolgatva, és gratuláltunk egymásnak a hirtelen jött szerencséhez, hogy mégis sikerült két jóféle sajtóengedélyt szereznünk. Steadman szerint a nő nagyon kedves volt.
– Csak mondtam a nevem, és már adta is az egész pakkot.
Késő délutánra már minden a helyére került. A székünk épp a célvonalra nézett, a sajtószobában színes tévé, ingyen pia, és minden papírunk megvolt ahhoz, hogy bárhova bejussunk a klubház tetőteraszától kezdve a zsokék szobájáig. Egyetlen dolgot hiányoltunk, korlátlan hozzáférést az F-G részleghez… Látni akartam a whiskey-dzsentriket működés közben. Louis Nunn kormányzó, az a tetves neonáci csődör például biztos ott lesz, ahogy Barry Goldwater és Sanders ezredes is. Szerintem jól ellennénk ott. Julepet kortyolgatva szívhatnánk magunkba a Derbi különleges légkörét.
A klubház bárjai Derbi Napon igen különös látványt nyújtanak. A politikusok mellett megjelennek a helyi kereskedőgórék és a közélet főhősei, azaz minden félőrült idióta, akinek valaha köze volt Louiseville ötszáz mérföldes körzetében bármihez. Gerely részegre isszák magukat, egymás vállát veregetik, és feltűnést keltenek. Valószínűleg a Paddock lesz a legjobb bár a pályánál, ahol leülhetünk nézelődni. Itt senkit nem zavar, ha megbámulod. Ezért jöttek. Néhányan az idejük nagy részét is itt, a Paddock-ban töltik. Lekuporodnak egy faasztalhoz, hátradőlnek a kényelmes széken, és nyugodtan bámulhatják az állandóan villogó eredményjelző táblát. Kint a fogadóablakok felé egybefüggő tömeg hömpölyög. Csak a startok előtt csappan meg a létszám, mindenki visszamegy a páholyába.
Ki kellett agyalnunk, hogyan tölthetnénk több időt a klubházban másnap. A mi „látogatói” papírjainkkal csak félórákra engedtek be az F-G-be. Ez pont elég idő arra, hogy a firkászok ki-be rohangásszanak egy gyors interjúra vagy néhány fotóra, de az olyan ingyenélőket, mint Steadman és én csak akadályozza abban, hogy az egész napot a ott töltsék. Vagy mondjuk, nyakon fújják a kormányzót gázspray-vel.
Pénteken nem volt gond az időkorlát, de Derbi napon túl sokan lesznek, legalább tíz perc a sajtópáholytól a Paddock, tíz vissza, és alig marad idő komolyan megfigyelni az embereket. Mi ugyanis magasról leszartuk, hogy mi történik a pályán. Mi az igazi fenevadak teljesítményére voltunk kíváncsiak.

*********

steadman_kentucky-derby_02

*********

          Később kimentünk a páholy erkélyére. Megpróbáltam felvázolni mi a különbség aközött, amit most látunk, és ami majd másnap fog történni. Tíz éve jártam utoljára a Derbin, de mikor még Louisville-ben laktam, én is minden évben kijöttem. Lenéztem, rámutattam a pálya által határolt füves rétre középen.
– Az az egész rogyásig lesz kábé ötvenezer részegen ténfergő emberrel – mondtam – Csodálatos látvány. Ájuldozó, üvöltöző emberek taposnak át egymáson. Törött whiskys üvegekkel mennek egymásnak. Mozdulni sem lehet majd, de ki kell mennünk közéjük.
– Jó ötlet ez? Visszajövünk valaha?
– Persze – mondtam – Csak vigyáznunk kell, nehogy valaki gyomárba tapossunk, vagy beleszaladjunk egy pofonba – megrántottam a vállam – De baszki, ez az itteni balhé is, közvetlenül alattunk, legalább olyan kellemetlen lesz, mint ott a mezőn. Több ezer őrjöngve botorkáló részeg forma, akik annál idegesebbek lesznek, minél több pénzt buknak el. Délutánra két kézzel fogják vedelni a Mint Julepet. A versenyek közti szünetekben egymást okádják nyakon. Egymásnak feszülő testek. Moccanni sem lehet majd. A saját hányásukon csúsznak meg a folyosón és belénk kapaszkodnak, nehogy valaki eltapossa őket. Összehugyozzák magukat a fogadóablakok előtt. Összeverekednek az elejtett apró felett.
Annyira ideges lett, hogy elnevettem magam.
– Csak viccelek – mondtam – Nyugi. A balhé első jelére telefújom a környéket KemiBilly-vel.
Készített néhány jó rajzot, de ezidáig sehol nem láttuk azt a jellegzetes arcot, amire szerintem szükségünk lett volna a főképhez. Számtalanszor futottam bele ilyenbe már a Derbiken. Tisztán láttam maga előtt a whiskey-dzsentri tipikus maszkját: pia, elcseszett álmok és átmeneti személyiségzavar elegye, ami elkerülhetetlen következménye a belterjes kultúrsznobizmusnak. Az egyik legfontosabb alapszabály a kutya, ló, vagy bármi más fajtiszta jószág tenyésztésénél, hogy a túl közeli egyedek pároztatása erősíti ugyan a vérvonalat, de felnagyítja az egyedek gyengeségeit is. Lótenyésztésnél például egyértelműen kockázatot jelent két gyors, de engedetlen lovat pároztatni. Az utód jó eséllyel rohadt gyors lesz és abszolút kezelhetetlen. Szóval a trükk az, hogy megtartják a pozitív jellemzőket és kiszűrik a hibákat. De sajnos az emberi szaporodás kevésbé bölcsen felügyelt és szabályozott, különösen a szigorú déli társadalomban, ahol a legszorosabb beltenyészet nemhogy stílusos és elfogadott, de sokkal kellemesebb is (a szülőknek), mint szabadjára ereszteni az utódokat, had találják meg a párjukat a saját módjukon. („Jesszuszom, hallottad mi történt Smitty lányával? Megkattant Bostonban és múlt héten feleségül ment egy fekához!”)
Szóval az arc, amit azon a hétvégén kerestem az egész rohadtul idejétmúlt kultúra szimbóluma volt, legalábbis szerintem ez teszi a Kentucky Derbit azzá, ami.
A pénteki versenyek után a motel felé menet figyelmeztettem Steadmant néhány más apró problémára is. Először is, egyikőnk sem hozott semmilyen izgalmas és törvénytelen kábítószert, úgyhogy be kell érnünk a piával.
– Tartsd észben – mondtam -, hogy bárkivel beszélsz, nagy valószínűséggel erősen ittas. Először nagyon kedvesnek látszanak, aztán már pofán is vágtak a következő pillanatban, tökéletesen ok nélkül.
Bólintott, és egyenesen előre bámult. Láthatóan kezdett magába fordulni. Gondoltam felvidítom, elhívtam vacsorázni velem és az öcsémmel.
A motelben szóba került Amerika, a Dél, Anglia, csak hogy egy kicsit lelazítson vacsora előtt. Akkor még egyikünk sem tudhatta, hogy ez az utolsó tiszta beszélgetésünk. Ettől a ponttól kezdve az egész hétvége egy mocskos, piában úszó rémálommá változott. Mindketten kurvára szétcsúsztunk. A legnagyobb gond a korábbi louisville-i kapcsolataim voltak. Találkozás régi barátokkal, rokonokkal, akiknek a legtöbbjével már amúgy alig tartottam a kapcsolatot, mert megkattantak, váltak, csődbe mentek, vagy valami kemény balesetből lábadoztak éppen. Az egyik rokonomat épp a Derbi kellős közepén kellett diliházba vinni. Ez a nem várt fordulat adott kissé furcsa színezetet a történetnek. Csóri Steadmannek nem volt más választása, minthogy sodródjon az árral, bármi történjen is, de folyton sokkolta valami.
A másik probléma Steadman különös szokása volt. Lerajzolta az embereket, akikkel találkozott, függetlenül attól, hogy éppen milyen helyzetbe rángattam bele, majd aztán oda is adta nekik a rajzokat. Ennek eredménye többnyire igen kellemetlen volt. Többször megemlítettem, hogy talán nem kéne mutogatnia az alanyoknak a végeredményt, de valami perverz oknál fogva nem adta fel. Következésképpen majdnem mindenki félt és rettegett tőle, aki már látta a rajzait, vagy hallott róla. Nem fogta fel.
– Ez csak poén – mondogatta – Ugyan már, Angliában ez normális. Senki nem veszi sértésnek. Kicsit húzom őket.
– Baszd meg Angliát! – mondtam – Ez itt Közép-Amerika. Ezek kibaszottul sértésnek veszik. Mint tegnap este. Azt hittem az öcsém kibelez téged.
Szomorúan csóválta a fejét.
– Pedig bírtam. Rendes srácnak tűnt.
– Ralph, ne vicceljünk már – mondtam – Ocsmány volt amit rajzoltál neki. Egy szörnyeteg képe. Teljesen az agyára ment. Mit gondolsz, miért léptünk le olyan gyorsan?
– Azt hittem a gázspray miatt.
– Milyen gázspray miatt?
– Lefújtad a főpincért, nincs meg? – vigyorgott.
– Ugyan már! Mellé ment. Meg amúgy is éppen indultunk.
– Eléggé megszívtuk – mondta – Az egész hely tele volt azzal a rohadt gázzal. Az öcséd prüszkölt, a feleségének folyt a könnye. Órákig égett a szemem tőle. Rajzolni sem tudtam, mikor visszaértünk a motelbe.
– Na, igen. A felesége nem viselte túl jól.
– Kurvára ki volt akadva.
– Jó… oké… Egyezzünk ki abban, hogy mindketten elbasztuk – mondtam – Próbáljunk meg viselkedni, ha ismerős van a közelben. Te nem rajzolod le őket, én meg nem fújok rájuk semmit. Csak szépen lassan berúgunk.
– Jó. Akklimatizálódunk.

*********

            Szombat reggel, a nagyverseny napján a Fish-Meat Village-ben reggeliztünk. A szobánk az út túloldalán lévő Brown Suburban Hotelben volt, de ott olyan rossz volt a kaja, hogy már nem bírtuk. A pincérnők valószínűleg lábszárbénulásban szenvedtek, mert irtó lassan mozogtak, és a fekákat szidták a konyhában.
Steadman bírta a Fish-Meat-et, mert volt az étlapon fish&chips. Én „francia pirítóst” ettem, ami inkább palacsinta volt olvasztott vajjal, megfelelő vastagságúra sütve, aztán felvagdosva olyan alakúra, hogy pirítósnak nézzen ki.
A sok pia és az alváshiány mellett a legfontosabb problémánk a F-G részlegbe való bejutás volt. Úgy döntöttünk, hogy inkább ellopunk két belépőt valahogy, mintsem lemaradjunk a lényegről. Ez volt az utolsó ésszerű döntésünk az elkövetkező negyvennyolc órában. Ettől kezdve, ahogy elindultunk a pálya felé, minden odalett, és alámerültünk a piától tajtékzó borzalmakba. A Derbi napjának jegyzetei és emlékei némiképp összekavarodtak.

*********

            Hajnalig esett. Nulla alvás. Jézus, itt vagyunk a sár és az őrület közepén… De délre a nap már felszárított mindent, tökéletes, száraz idő.
Steadman a tűz miatt aggódik. Valaki említette neki, hogy két éve kigyulladt a klubház. Megtörténhet még egyszer? Borzalmas. Bennragadni a sajtópáholyban. Holocaust. Százezer ember küzd, hogy kijusson. Részegek jajveszékelnek a lángokban, megbokrosodott lovak rohannak az őrületbe. Megvakít a füst. A lelátó összeomlik alattunk és zuhanunk a tűzbe. Csóri Ralph menten megroppan. Vedeljük a Haig & Haig-et.
Taxi, ki a versenyre, el kell kerülni a házak előtt parkolást, $25 autónként, fogatlan tata az út szélén, kezében tábla: ITT PARKOLJ! Leinti az autókat. „Semmi gond fiam, ne is foglalkozz a tulipánokkal.” Zilált haj, mint a viharvert nádas.
A járda tömve, mindenki egy irányba tart, a Churchill Downs felé. Gyerekek hűtőtáskákat és plédeket húznak maguk után. Tizenéves csajok feszülős rózsaszín sortban. Rengeteg fekete… leopárdmintás szalaggal átkötött fehér filcsapkában. A forgalmat rendőrök irányítják.
A pályát néhány utcányi embercsorda vette körül; rohadt lassan jutunk előre, forróság van. A klubház liftje felé katonák sora mellett mentünk el, kezükben vipera. Kábé két szakasz, mind sisakban. A mellettünk lévő fickó szerint a kormányzót és a párttagokat várták. Steadman idegesen sasolta őket:
– Miért van náluk husáng?
– Fekete Párducok – mondtam.
Ez eszembe juttatta a jó öreg Jimbót a reptérről. Kíváncsi lettem volna, mit gondolhat. Gyanítom, elég ideges lehet, a környék hemzsegett a rendőröktől és katonáktól. Átfurakodtunk a tömegen, keresztül egy rakás kapun, elmentünk a kifutó mellett, ahol a versenyek előtt a zsokék parádéznak egy kicsit a lovaikkal, úgyhogy a fogadók alaposan szemügyre vehetik őket. Ötszázmillió dollár lesz téten összesen. Sok nyertes, még több vesztes. Szarni bele. A sajtós kapuba beragadt egy csoport, üvöltöttek a biztonságiakkal, mindenféle igazolványt lobogtattak: Chicago Sporting Times, Pittsburgh Police Athletic League… mindet visszaküldték. „Arrébb haver, engedd át az újságírókat.” Keresztülszenvedtük magunkat a tömegen, be a lifthez, gyorsan fel az ingyen piáért. Miért ne? Nyomjuk! A sajtópáholy szellős és hűvös, volt hely sétálgatni, az erkélyen leülhettünk és nézhettük a versenyt, ráláttunk az emberáradatra. Szereztünk egy fogadólapot és kimentünk.

*********

            Rózsaszín arcok, délies lazaság, karton zakó és merev gallér. „Rózsapír-feledékenység” (Stadman szava) … Túl korán kiégtek. Talán soha nem is volt mit égetni. Semmi energia az arcokon, nulla kíváncsiság. Csendben szenvednek, harminc után már úgysincs hova menniük, csak kitartani és a gyerekeken poénkodni. Pedig hagyhatnák őket, amíg még elvannak magukban. Nem?
Ide korán érkezik a Kaszás… A zsokéruhás feka mellett szirénák visítanak éjszaka. Vagy talán ő maga az, aki visít. Delíriumos remegések, vicsorgás a bridzs klubban. Együtt zuhanunk a tőzsdével. Jézus, a gyerek rommá törte az új autót. Felcsavarodott egy betonoszlopra a parkolóban. Törött láb? Kifordult szem? Csak küldd a Yale-re, ott majd helyrerakják.
Yale? Láttad a mai lapokat? New Heaven már ostrom alatt. Már a Yale-en is gyülekeznek a Fekete Párducok. Ezredes, én mondom neked, a világ megkattant, teljesen becsavarodott. És erre mondod, hogy ma egy isten verte női zsoké fog ma versenyezni a Derbin.
A Paddock bárban hagytam Steadman-t, had rajzolgasson. Elmentem fogadni a negyedik körre. Mikor visszaértem, feszülten bámult egy csapat fiatal fickót a közeli asztalnál.
– Basszus, nézd, a romlás az arcukra van írva! – suttogta – Nézd az őrületet, a rettegést, a kapzsiságot!
Odanéztem, aztán hirtelen hátat fordítottam az asztalnak, amin a rajzai voltak. Az arc, amit kiszúrt, amit éppen felskiccelt, egy régi cimborám volt az előkészítő iskolából. Focibajnok a régi szép időkből, metálpiros nyitott tetős Chevy-vel, amivel állítólag egy 32 B-s melltartót lobogtatva száguldozott. Cat Man-nek hívták.
De most, egy évtizeddel később, fel sem ismertem volna, ha nem itt látom a Paddock-ban a Derbi napján… összeakadt szemek, strici-mosoly, kék selyemöltöny, a haverjai pedig úgy néztek ki, mint a tisztességtelen banktisztviselők egy lakomán…
Steadman igazi kentuckyi ezredeseket akart látni, de nem igazán tudta, hogy is néznek ki. Mondtam neki, hogy menjen vissza a klubház férfi mosdójába, és keressen fehér vászonöltönyös, piszoárba okádó férfiakat.
– Többnyire barnás whiskyfolt is van a zakójukon – mondtam – De a cipőjük az igazán árulkodó. Legtöbbjük még oda tud figyelni a ruhájára, de képtelen nem lehányni a saját lábát.
Az egyik páholyban, nem messze tőlünk Anna Friedman Goldman ezredes ült, a Kentucky Ezredesek Tiszteletreméltó Rendjének Elnöke és a Nagypecsét Őrzője. A nagyjából 76 millió Kentucky Ezredes közül nem mindenki tudott eljönni az idei Derbire, de sokan megtartották az ígéretüket, és már néhány nappal előbb összejöttek az éves vacsorájukra a Seelbach Hotelben.
A Derbi, azaz a verseny maga késő délutánra volt kiírva, és ahogy közeledett a csodás perc, javasoltam Steadmannek, hogy ugorjunk le egy kicsit a klubházzal szembeni mezőre, az emberek tömegének fortyogó tengerébe. Egy kissé idegesnek tűnt, de mivel semmilyen borzalom nem következett be eddig – semmi felkelés, semmi tűzvihar vagy dühös részegek támadása -, megrántotta a vállát, és azt mondta:
– Oké, nyomjuk.
Rohadt sok kapun mentünk keresztül. Mindegyik egy lépcsőfok lefelé a társadalmi létrán. Alagút vezetett át a pálya alatt. Felérve jött a kultúrsokk. Időbe telt, míg helyrejöttünk.
– Szent isten! – motyogta Steadman – Ez… Jézus!
Bevetette magát a kis fényképezőgépével, keresztülgázolt a testeken, én pedig követtem és próbáltam jegyzetelni.

*********

            Káosz. Nemhogy a versenyt, de még a pályát sem látjuk… mindenkit hidegen hagy. Kígyózó sorok a kinti fogadóablakok előtt. Tömegek bámulják az eredményjelzőt, mint egy óriási bingó játéknál.
Öreg feketék fogadásokról vitatkoznak. „Várj, ezt megoldom!” (whiskys üvegek, maroknyi papírpénz). Kislány ül a vállán, a pólóján felirat: „A Fort Laudeldale Börtönből loptam”. Több ezer tizenéves, kis csoportokban éneklik a „Let the sun shine in”-t. Tíz katona őrzi az amerikai zászlót. Nagydarab részeg kék focimezben (80-as szám) köröz sörrel a kezében.
Idekint nem árulnak piát, túl veszélyes… klotyó sincs. Izomszag… Woodstock… egy rakás rendőr viperával, de balhénak nyoma sincs. A klubház a távolban mintha csak egy képeslap lenne a Kentucky Derbiről.

*********

            A nagy versenyt már újra a páholyból néztük. A tömeg a zászló felé fordult, énekelni kezdték a My Old Kentucky Home-ot. Steadman nézte a tömeget és szinte őrjöngve rajzolt. Valamelyik páholyból átkiabáltak neki, hogy: „Fordulj meg te szőrös kretén!” A verseny mindössze két percig tartott. Távcső ide vagy oda, még a mi első osztályú helyünkről sem igazán lehetett látni, mi történik valójában a pályán. Ralph egy Holy Land nevű lóra tett, az utolsó körben elbotlott és ledobta a zsokét. Az enyém, Silent Screen, a hosszú egyenesig vezetett, majd kókadtan esett be ötödikként. A befutó a 16-1-es Dust Commander volt.
Amint vége volt a versenynek, a tömeg a kijárat felé áradt, rohantak a taxikhoz és buszokhoz. A másnapi Courier beszámolt a parkolóban történt erőszakos eseményekről; verekedés, eltaposott emberek, zsebtolvajok, eltűnt gyerekek, széthajigált üvegek. Ebből alaposan kimaradtunk, mert a sajtópáholyban a jól megérdemelt verseny utáni italunkat fogyasztottuk. Szétcsúsztunk a napszúrástól és a túl sok whiskytől, kikészültünk a kultúrsokktól, az alváshiánytól és az általános pusztulástól. Sokáig lézengtünk itt, és beleszaladtunk a sajtótájékoztatóba a győztes ló tulajdonosával, egy Lehmann nevű jól öltözött kis fickóval, aki reggel érkezett Nepálból, ahol „zsebre tett egy böszme nagy tigrist”. A sportriporterek csodálattal rebegték a nevét, a pincér pedig teletöltötte Lehmann poharát Chivas Regallal. 127.000 dollárt nyert egy lóval, amit 6.500-ért vett két éve. Foglalkozása: „nyugdíjazott vállalkozó”. Majd vigyorogva tette hozzá: „frissen nyugdíjazott”.
Őrület aprította darabokra a nap további óráit. Az éjszaka nagy részét is. Ahogyan a következő napot és éjszakát is. Olyasfajta szörnyűségek történtek, amire visszaemlékezni sem merek, nemhogy leírva lássam. Szerencse, hogy kimásztunk belőle. Az egyik legélesebb emlékem ebből a pokoli időből: egy régi ismerősöm rátámadt Ralph-ra a Pendennis Club billiárdszalonjában, Louisville belvárosában, szombat éjszaka. Meggyőződése volt, hogy Ralph rá van kattanva a feleségére, dühében széttépte saját pólóját is. Steadman, hogy elsimítsa a balhét, inkább megfogta ördögi tollát és egy kis portrét firkantott össze a nőről, akivel állítólag kikezdett. Nem csattant ököl, de kivágtak minket a Pedennisből.

*********

            Hétfőn, olyan hajnali tíz-harminc körül ajtókaparásra riadtam. Felültem az ágyban és elhúztam a függönyt. Steadman állt odakint.
– Mi a faszt akarsz? – üvöltöttem.
– Reggelizhetnénk.
Odatámolyogtam az ajtóhoz. Megpróbáltam kinyitni, de a lánc nem engedte. Nem győzhettem a lánc ellen! Sehogy sem akart kiakadni a helyéről. Kirántottam az ajtót és kitéptem a falból. Ralphnak szeme se rebbent.
– Apró baleset – motyogta.
Alig láttam. Bedagadt szemeim összegyógyultak, a hirtelen beömlő napfény megbénított, mint egy magatehetetlen vakondot. Steadman valami rosszullétről meg forróságról dünnyögött. Visszazuhantam az ágyra. Próbáltam rá fókuszálni, ahogy ott rohangált körülöttem a szobában mint egy őrült, aztán hirtelen előkapott egy .45-ös Coltot és odaugrott a sörös rekeszhez.
– Baszki, kezdesz szétcsúszni! – mondtam.
Bólintott, letépte a kupakot és alaposan meghúzta a sört.
– Ez rémes, vágod? El kell tűnnöm innen… – idegesen megrázta a fejét – Három harminckor megy a gép, de nem tudom, elérem-e.
Alig hallottam, amit beszélt. Sikerült résnyire kinyitnom a szemem és megláttam magam a falon lógó tükörben. A felismerés megbénított. Sokkot kaptam. Egy zavarodott pillanatig azt hittem, Ralph hozott valakit a szobába. A tökéletes modellt ahhoz az archoz, akit végig kerestünk. Ott volt. Felpüffedt, alkohol-pusztította, megnyomorított figura… borzalmas karikatúrája egy valaha büszke anya régi családi fotóalbumából. Ez volt az arc, amit vadásztunk, és természetesen az enyém volt. Rettenetes, iszonyú…
– Talán aludnom kéne még egy kicsit – mondtam – Nem mész át a Fish-Meat-be és eszel egy rohadt fish&chips-et? Aztán gyere vissza értem dél körül. Túl közelinek érzem a halált ahhoz, hogy ebben a pillanatban kocsiba üljek.
Megrázta a fejét.
– Nem… nem… azt hiszem, inkább visszamegyek és dolgozom azokon a rajzokon még egy kicsit – lehajolt, hogy kivegyen még két sört a rekeszből – Próbáltam rajzolni, de túlságosan remegett a kezem. Borzalmas… borzalmas…
– Abba kéne hagynod a piálást – mondtam.
– Tudom – bólintott – Ez nem fasza így, egyáltalán nem fasza. De valahogy jobban érzem magam tőle…
– Nem sokáig – mondtam – Estére valószínűleg rád tör majd egy őrült remegés, és összeomlasz. Nagyjából mikor leszállsz a Kenedy-n. Rád húzzák a kényszerzubbonyt és bevágnak a Tombs-ba, aztán addig ütik a vesédet egy husánggal, amíg ki nem nyúlsz végleg.
Megrántotta a vállát és kisétált, behúzta maga után az ajtót. Visszafeküdtem még kábé egy órára. Később, miután elrohantam a napi grapefruit adagomért a Nite Owl piacra, utoljára ettünk a Fish-Meat Village-ben; sűrű zsírban kisütött panírozott hentes-aprólékból álló kellemes ebédet.
Ralph már nem kért kávét. Sorban rendelte a vizeket.
– Ez az egyetlen itt, ami emberi fogyasztásra alkalmas – magyarázta.
Nagyjából egy óra volt hátra még a gépe indulásáig. Kipakoltuk a rajzait egy asztalra, vizsgálgattuk őket, hogy vajon sikerült-e elkapnia a verseny szellemiségét… de nem igazán tudtuk összerakni a dolgot. Annyira remegett a keze, hogy kiestek a kezéből a lapok. A látásom homályos volt, alig tudtam kivenni mi van a képeken.
– Picsába – mondtam – Rosszabbul nézünk ki, mint bárki ezeken a rajzokon.
– Igen, ez nekem is eszembe jutott – mondta vigyorogva – Idejöttünk, hogy lássuk ezeket a borzalmas figurákat, ahogy összehugyozzák és hányják magukat… és most, vágod, ezek … mi vagyunk…

*********

            Hatalmas Fasznövesztő Pontiac száguld keresztül az autópályán.
A rádió híreiben beszámoltak róla, hogy a Nemzeti Gárda diákokat mészárolt a Kent State Egyetemnél, Nixon pedig még mindig Kambodzsát bombázza. Az újságíró vezet, hidegen hagyja az utasa, aki már majdnem az összes ruhát ledobálta magáról és éppen az ablakon lógatja ki őket, hogy kiszellőzzön belőlük a könnygáz. Szemei vérvörösek, az arca és mellkasa sörben úszik. Próbálta lemosni a bőrére tapadt vegyszert. Gyapjúnadrágja tocsog a hányástól, testét elgyötörték a köhögő görcsök és az elfojtott zokogás. Az újságíró tövig nyomja a gázt, becélozza a terminál bejáratát, áthajol, hogy kinyissa az utas oldali ajtót, és kilöki az angolt, ráförmed:
– Takarodj hitvány féreg! Te becsavarodott kecskebaszó – őrült nevetés – Ha nem lennék szarul a Bowling Greenig rugdosnám a seggedet. Te faszszopó ánglus gennyláda! Túl jó neked a könnygáz… Megleszünk nélküled itt Kentuckyban.

Fordította Décsy Eszter

Megjelent az ÚjNautiluson 2015. február 20-án

Az eredeti cikk itt található

Kommentek

komment