A vakond

Megjelent a kolozsvári Helikon folyóirat XXVIII. évfolyam 2017/17-es számában

 

A szúnyogháló nyikorogva csukódott be mögötte, a nyelv kattant a foglalatban. Szürkület volt, az égen vastag felhők úsztak. Nem gyújtott lámpát. Leült a kerti székre. A támla növénymintái a hátába nyomódtak, a vas már lehűlt. Felnézett a néptelen égre. Csak a saját szuszogását hallotta. A sövény már egészen fekete volt, a legközelebbi ágakat alig tudta kivenni. A kert végi fészer beleolvadt a sötétségbe. A madarakat várta. Talán még látja őket, mielőtt ő megérkezik. Mocorgott a széken. Ahogy teltek a percek a szíve egyre gyorsabban vert. Talán mégis vissza kellene mennie a házba. Az első fekete madár átsuhant az égen. Magasan repült, lassú szárnycsapásokkal. Még egy, majd még három követte. A meggyfa felett köröztek, széles ívben. Izmai megfeszültek, ahogy nézte őket. Bedőltek, alábuktak. Az egyik, a suta szárnyú lecsípett egy meggyet, de kiesett a csőréből. A fekete szem tompán csapódott a földbe. A madár néhány szárnycsapással visszatért a többiekhez.

– Hova mentek? – suttogta.

Felállt, öntudatlanul lépett a fa felé. A madarak továbbszálltak.

Háta mögött becsapódott a szúnyogháló. Összerezzent és megperdült. Végig futott rajta a hideg. Némán néztek egymásra. Behúzta a nyakát és ösztönösen hátrálni kezdett. Talpa hirtelen a földhöz ragadt, arca égett. Remegő ujjakkal gyűrögette a szoknyáját. A keskeny szájat nézte, várta, hogy kinyíljon. Valahol egy tücsök ciripelt. Anyja kitárta az ajtót és várt.

– Pakold ki a szatyrokat.

Szó nélkül a konyhába sietett. A pulton ott sorakoztak a jól megtömött szatyrok. Mosószer az alsó szekrénybe, rizs a felső polcra a liszt mellé. Előkerült néhány tejesüveg, ezeket a hűtőajtóba tette. A nappaliban recsegve szólalt meg a bakelitlejátszó. Tényleg nem lett volna szabad megvárnia a madarakat. Az utolsó szatyorban talált egy üveg eperlekvárt. Összefutott a nyál a szájában. Csak nem sütit akar sütni? Vagy császármorzsát? Szinte érezte az illatát, elképzelte a forró darabokon szétfolyó lekvár ízét. Már majdnem nyitotta az üveget, hogy belekóstoljon, amikor eszébe jutott a méz. Akkor is csak száraz kekszet kapott napokig. Lemondóan rakta be a kamrába.

Hosszú órákkal később még mindig a sötét plafont bámulta, körülötte forogtak a falak. A gyomrát maró éhség nem hagyta aludni. Újra és újra megjelent előtte az üres porcelántányér képe. A szék karfáját markolászta. A bakelitlejátszó még a szokásosnál is hangosabban szólt. Az asztal túloldalán villa koccant a porcelánhoz. Odanézett. Az ezüstön megcsillant a lámpafény, ahogy anyja a szájához emelte. A hús eltűnt a szájában, és jóízűen rágni kezdte. Közben egymás szemébe néztek. Anyja letette a villát, ivott egy kortyot a sötét borból, majd hátradőlt.

– Ez a kacsa hidegen is isteni! – sóhajtotta. – Most te is ehetnél belőle, ha nem mentél volna ki már megint, amíg nem voltam itthon.

– Sajnálom.

– Nem hallom. Rám nézz, ha beszélek hozzád!

Újabb falat húst szúrt a villájára, lassan emelte fel, majd élvezettel forgatta a szájában. Nem pislogott.

– Sajnálom, anya – ismételte el egy kicsit hangosabban.

 

Ajtónyitásra ébredt.

– Kelj fel. Lejöhetsz reggelizni.

Érezte a friss rántotta illatát. A gyomra égett, a keze remegett. Leült az asztalhoz. Az anyja két tányérral lépett ki éppen a konyhából. Az egyiket lerakta magának.

– Kaphatsz egy pohár tejet is, ha kérsz – mondta, miközben elétette a másik tányért.

Egy szelet vajas kenyér volt rajta és néhány karika paprika.

– Ma rendbe kell rakni a veteményest.

A paprika roppant a fogai között. Sokáig rágott minden falatot, nyelvével a vaj íze után kutatott. Beszívta az illatokat, elképzelte a tojás enyhén sós ízét. Miután befejezték, felment a szobájába és felöltözött. Nem mosott fogat, nehogy a szájából eltűnjön a zsíros tej lenyomata.

Az anyja már a kertben várta. Az ég ragyogóan tiszta volt, a fű még csillogott a harmattól. Vékony vászoncipője lassan átnedvesedett, amíg elment kislapátért és kapáért. Az egyik bokor tövében meglátott egy fényes fekete tollat. A vér a fejébe tódult az izgalomtól. Hátranézett, anyja éppen a hamuszínű paprikákat szedte egy kosárba. Gyorsan felkapta a tollat és beszaladt vele a fészerbe. Felemelte a padlódeszkát, még egyszer végigsimított a selymes madártollon, majd a dobozba rejtette a többi közé.

A paradicsomtövek közül húzgálta ki a gyomokat. Porzott, ahogy kitépte őket. Már alig maradt néhány, amikor észrevett egy buckát az ágyás végében. Kíváncsian odament, nem tudta, anyja mit ültethetett oda. A föld egészen sötét volt a nedvességtől. Leguggolt. A göröngyök között hangyák rohangásztak. Egyszer csak a bucka teteje megmozdult, pici rögök gurultak végig az oldalán. Egyre több földdarab gördült lefelé, aztán valami kibukkant belőle. Olyan volt, mint egy kis élő ezüstgolyó, meg-megrándult. A bucka tovább remegett, lassan egy lény mászott elő. Felsikoltott, hanyatt esett ijedtében. Kitágult szemekkel feszülten nézte, ahogy a fekete valami előkotorja magát a föld alól.

– A kis rohadék! – kiáltott anyja a háta mögött, és lesújtott a kapával.

Az anyját nézte, akinek az orrcimpái is remegtek az indulattól.

– Rohadt vakond! Széttúrja az egész kertet. Menj, ásd el a fészer mögött! Ne büdösödjön itt nekem – mondta, és bosszúsan a rózsák felé indult.

Félve fordította vissza a fejét a bucka felé. A vakond egyik fele a földbe nyomódott. A másik feléből valami sötét folyadék szivárgott.

– Vakond… – suttogta maga elé.

Közelebb hajolt hozzá. Szőre összetapadt az alvadó vértől. Megérintette az ujjával. Puha volt és meleg. Ahogy megnyomta, előbuggyant belőle a vér, lábai megrándultak. Körmei hegyesek voltak és piszkosak. Megsimogatta a vakond fejét és damilszerű bajszát. Az egyik szeme hiányzott. Hozta a lapátot és óvatosan rágördítette a darabokat. Hátravitte a fészer mögé, lerakta a fűbe és a fal tövében ásott egy gödröt. A bokorról letört egy ágat, hogy megjelölje. Gyengéden megfogta. A test már megkeményedett és egészen kihűlt. Ettől megborzongott.

Délután nem ment ki megnézni a madarakat. Úgysem szállnak le hozzá soha, még a fa tetejére sem. De ez a kis valami, ez a vakond, ez bejött a kertbe. Alulról. Nem olyan volt, mint a bogarak meg a giliszták. Hogy kerülhetett a föld alá? Mitől volt olyan meleg és puha? Vajon a madarak is ilyenek? Vagy olyan merevek, mint a tollaik?

A ház csendes volt. Nem tudott aludni. Fülében ott visszhangzott a vakond reccsenése. Ha becsukta a szemét, újra maga előtt látta a kapától roncsolódott fél testet. Teljes erőből összeszorította a szemét, hogy eltűnjön a kép. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, majd felszívódott a párna szövetében.

 

A nyár fakó színei egyre élénkebbek lettek. A fák leveli először halványodtak, majd sötétedni kezdtek. A vakond teteméből már csak csontok maradtak, körülötte férgek hemzsegtek. Nem ásta ki többet. Egyik délután anyja megengedte, hogy a kertben rajzolgasson. A grafit magától siklott a papíron. Hosszú orr, négy láb, apró szemek, de a részletekre már alig emlékezett. Csiripelésre kapta fel a fejét, két madár repkedett a kert felett. Tágra nyílt szemmel figyelte a mozgásukat, kezéből kiesett a ceruza. Körbe-körbe szálltak, kergették egymást. Miután elrepültek, egy darabig az üres eget bámulta, majd a tekintete lejjebb siklott a meggyfára. Végignézte, ahogy egy falevél a levegőben pörögve, lassan a fűbe zuhan. Eszébe jutott a tél. Elszomorodott. A hidegben anyja alig engedi ki. A gonosz fa, mintha a gondolataiban olvasott volna, újabb száraz levéltől vált meg. Ez messzebb esett le, a virágágyás mellett. Ott megakadt a szeme valamin. Földkupac meredt az ég felé a rózsatövekhez közel.

Kapkodni kezdte a levegőt, orrlyukai kitágultak. Fülelt. Nem hallotta anyja lépteit. Remegő térdekkel állt fel az asztaltól. Nem mozdult. Körbenézett. Lábujjhegyen osont a túráshoz. Melléguggolt, fejét ide-oda kapkodta a teraszajtó és a mozdulatlan kupac között. Arca izzott, tenyerét kiverte a veríték, fülében lüktetett a vér.

– Kicsi vakond gyere ki…

Mintha órák teltek volna el, mire egy göröngy megremegett. Egy pillanatra megszédült, elhomályosult körülötte a világ. Hirtelen pisilnie kellett. A túrás tetején mocorgott a föld, rögök gurultak végig az oldalán. Aztán egyszer csak előbukkant a kis ezüst-orr, a lábak vadul kotortak. Végre kibukkant! A vakond teljes egészében ott pihegett előtte. Rettegve fordult a teraszajtó felé. Nyaka megfeszült a hallgatózásban. Anyjának semmi nyoma nem volt. Felkapta a vakondot, és berohant vele a fészerbe. Halkan csukta be maga mögött az ajtót. Állt a sötétség közepén, szíve kalapált. Kezében remegett az állat, halk sípolás jött belőle. Ujjai között érezte, hogy az apró szív majd’ kiugrik a helyéről. Közelebb ment a sufni bedeszkázott ablakán beszűrődő fényhez. Arca elé emelte és szétnyitotta a kezét.

– Sssss… – suttogta – Ne félj! Nem bántalak.

A vakond orra idegesen rángott, tapogatózott a tenyerében. Ahogy lazult a szorítás, az állat lassan megnyugodott. Simogatni kezdte a hátát. Szőre poros volt, de selymes, teste ruganyos és barátságosan meleg. A vakond mászni próbált, hosszú karmai a tenyerét kaparták. Apró szemei alig látszottak.

Zajt hallott kintről. Összerezzent.

– Anya…

Gyorsan elővett egy dobozt, beletette az állatot, és becsúsztatta az egyik polc alá.

 

A vakond egyre fogyott. Szőre már nem csillogott, bőre alatt tapinthatóak lettek a csontjai. Nem evett. Otthagyta a lekváros buktát és múltkor nem nyúlt a sonkához sem. Nem akart játszani és a mese sem érdekelte. Hiába simogatta a vakondot, hiába próbálta győzködni, hogy egyen maradékokból.

Ebéd után anyja elaludt a fotelben. Lábujjhegyen kiment a szobából. Óvatosan kinyitotta a teraszajtót, és szaladt a fészer felé, zsebében egy darab mogyorós csokival, amit még reggel rakott el. Elővette a dobozt és közelebb húzta a fényhez. A vakond a sarokban kuporgott, csontjai dudorodtak a ritkás szőr alatt. Elé rakta a csokidarabot, és noszogatni kezdte az állatot. A vakond szimatolt, de nem harapott bele.

– Miért nem eszel? – suttogta, és végigsimította a hátát.

A vakond megpróbált kimászni a dobozból, de nem volt ereje.

– Haza akarsz menni?

Simogatta. Egy könnycsepp szaladt végig az arcán. Megigazította a vakondot, majd elővette a másik dobozt a padlódeszka alól. Keresett ragasztót, hurkapálcát, cérnát. Miközben barkácsolt, a vakond nyugodtan pihent. A földön ült, körülötte szanaszét hevertek a kellékek, szálltak a tollak. Egy darab drót a körme alá szaladt. Felszisszent. Éles, nyilalló fájdalom szaladt a feje búbjáig. Kibuggyant egy kis vér. Gyorsan lenyalta, és folytatta a munkát. Édes, rozsdás íz terült szét a nyelve hegyén.

Végre elkészült. Ott hevert előtte a padlón a két fényes fekete szárny. A tollak tökéletesen fedték egymást, pont olyan volt, mint a legszebb madaraké. Óvatosan kiemelte a vakondot, fogta a szárnyakat, és kiosont velük a fészer háta mögé.

– Már mindjárt készen vagyunk – suttogta.

Letette a vakondot a puha fűbe.

– Majd’ elfelejtettem! Egy pillanat, el ne menj!

Pár másodperc múlva már újra a vakond mellett volt. Lerakta a szerszámosládát. A vakond sovány mellső lábait egy kis hurokba bújtatta, a szárnyakat eligazította a hátán. A ládában kotorászott, halkan előhúzott egy kalapácsot és két jancsiszöget. A szárny végén ott volt a lyuk előkészítve, beleillesztette az egyik szöget. Nagyon figyelt, hogy biztosan jó irányba haladjon, és kalapálni kezdte. Rövid, éles visítás tört fel a vakondból, aztán csend. Csak a sövény zizegését hallotta. A másik szárnyon is átvezette a szöget. Ezt is beütötte, végig a csont mellett, hogy jól illeszkedjen.

– Így ni! Kész is vagyunk!

Mosolygott. Guggolva egyet hátrébb lépett, hogy alaposan megnézhesse. Tökéletes volt! Arca belepirult a boldogságba, izgatottan várt.

– Mehetsz! – mondta csillogó szemekkel.

A vakond nem mozdult.

– Na!

Az állat hátsó lábai megrándultak.

– Miért nem repülsz el?

Olyan érzés futott végig rajta, mintha anyja hidegvizet öntött volna a nyakába. Ujjával egy kicsit megbökte a vakond fenekét, de az továbbra sem moccant meg. Gyengéden noszogatta a kis testet. Haragudni kezdett, a homlokát ráncolta. Karba tett kézzel guggolt a vakond felett. Egyre gyorsabban vette a levegőt, orrcimpái remegtek. Erősen megtolta az állat fenekét, de semmi. Felkapta a földről, felállt, és már dobta volna a levegőbe, amikor valami végigfolyt a karján. Sűrű, vörös folyadék. A vakond mellső lábaiból szivárgott a szögek mellől.

– De hát szabad vagy… – suttogta halkan.

Torkát mintha egy sál szorongatta volna. Estére belázasodott.

Kommentek

komment