A kagylóról.

Megjelent a győri Műhely folyóirat 2020/1-es számában. 

 

A kagylóról.

– mintha neked írnám, de csak én hallom a visszhangot –

 

Bő egy éve kezdtél visszahúzódni.

Bezárni, távolodni, lassan összecsukódni.

Ősszel még láttalak egy kis résen át.

Mostanra teljesen bezárult a páncél.

Résmentesen, szorosan.

Többé nem lehet a kagylóhoz jutni, élve biztosan nem.

 

A kagyló kinyitásának három módja van.

 

Egy, mikor széttörik a páncélt.

Kalapáccsal kell törni, nagyot rábaszni, mert erős vázú, könnyen elpattan.

Ilyenkor félő, hogy a szilánkok széttrancsírozzák a kagylót.

 

Kettő, mikor szétfeszítik a héjat.

Csakhogy az a kis kagyló belül olyan izmos, hogy szerszám kell, és roppant erő.

Mire megvan az eszköz, a rés, a feszítés, a kagyló beleszakad.

 

Három, mikor forró vízben fő szét.

A kagyló nem bírja a meleget, így bizonyosan kinyílik, de addigra a víz már forr.

Legyen a vízben citrom, chilli, borsok, fehérbor, egy perc múlva tálalható.

 

Októberben allergiás lettem a kagylóra.

Azonnal tudtam, ahogy utoljára megízleltem.

Egész éjjel, tíz percenként hánytam üvöltve epét.

Minden kijött, és most jól vagyok.

 

Kommentek

komment